Mary Sue, a fanfictionök átka

A témával kapcsolatban már rég megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok, de csak most jutottam el odáig, hogy összefoglaljam őket egy bejegyzésben.

Amikor egy médium ismerté, sikeressé, és kellően felkapottá válik, hamarosan számítani lehet arra, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb, beindul majd az úgynevezett fanwork körülötte. Nincs ez másképp az anime témában se, ahol a fandom általában 3 féle alkotást termel ki magából, úgy mint:

– AMV
– Fanart
– Fanfic

Az AMV-kről anno már kifejtettem a véleményem, a fanart témában nem rendelkezem akkora tudással, hogy például rajz szempontból elemezzem, ám a fanficekkel kapcsolatban van némi tapasztalatom. (Gondolom kitaláltátok, nem valami jó).

Egy fanfic író sosincs egyszerű helyzetben. Még egy AMV vagy egy fanart esetén igen nagy szerepet játszik a vizualitás, addig a fanficek erejét (optimális esetben) az adja, hogy egy jó fanfic felébreszti az olvasó képzelőerejét és magával ragadja, mert a jó író képes elhitetni azt, amit ír. Épp ezért talán ez a legtöbb kreativitást igénylő műfaj, ahol a legnehezebb az alkotó dolga, hisz mindennek a cselekményből kell kibontakoznia, amit könnyű elrontani, akár logikai hibákkal, vagy egy elkapkodott zárással, amikor csak elvarratlan szálak magadnak és nincs érdemi megoldás.

Egy fanfic, ugyan úgy mint egy AMV, sokfajta stílusban indulhat (akció, romantika, dráma, komédia) ám az különbözteti meg őket az original storyktól, hogy egy már meglévő világban játszódik, ezt nevezzük canonnak (avagy magyarosan kánon). A legtöbb fanfic, animék esetén úgy a 90% bizonyos fokig eltér a canontól, ami valahol szükséges is, hisz nagyon nehéz úgy érdekessé tenni a storyt, ha canontól semmilyen formában nem szeretnénk eltérni, a kereteiből kitörni. Sokszor azonban a kitörés nem úgy megy végbe, ahogy annak lennie kéne, és ilyenkor következnek be olyanok, mint az úgynevezett OOC (out of character) amikor egy az eredeti történetben szereplő karakter jelleme, viselkedése, vagy durvább esetben akár a külseje, képességei, valamilyen szintű változáson esnek át. Általában az OOC egy nagyon kényes téma, ugyanis csak nagyon kevés író képes ezt jól kivitelezni. Ám van ennél sokkal gyakoribb hiba is (vagy inkább rossz koncepció) a hazai berkekben sajnos igencsak népszerű és gyakori Mary Sue.

Hogy ki illetve mi is az a Mary Sue? Nos maga az elnevezés onnét ered, hogy az angolszász nyelvterületen nagyon elterjedt mindkét név, így úgymond “bárkiből lehet Mary Sue”. Az eredetét tekintve állítólag egy Star Trek fanfiction kapcsán sikerült beazonosítani a karaktertípust, ami az említett néven futott.

A mai gyakorlatban egy negatív jelző, amellyel a tökéletes külsejű, különleges képességekkel rendelkező, de rosszul megformált, jellemtelen, céltalan, üres személyiségű, elenyészően, vagy sokszor semmitmondóan motivált karaktereket illetik. A Mary Sue (vagy férfi megfelelője Gary Stu) karaktert sokan úgy foglalják össze, hogy az író fikcióba ültetett énje, az alteregoja, aki vagy olyan, mint ő, vagy olyan, mint amilyen ő szeretne lenni. Ritkább esetben lehet az író idealizált szerelme is, amikor például egy fiú/férfi alkot Mary Sue karaktert. A helyzet azonban valamivel árnyaltabb ennél, mert még egy alterego rendelkezhet például részletes múlttal, kidolgozott személyiséggel, jellemmel, elgondolkodtató monológokkal, érdekes világnézettel, addig egy Mary Sue mindezeknek híján van. Az én véleményem szerint Mary Sue az abszolút felszínesség eredménye.

Hogy hogyan is jön létre a tipikus Mary Sue karakter? Egyszerűen. Miután a feltehetően 20 év alatti random-chan elolvas néhány oldalt a barátnői ficeiből (és feltehetően megtetszik neki az ott szereplő Sue) elhatározza, hogy ő is ír egy saját fanficet, aminek borzasztó epikusnak kell lennie, túltennie a többiekén (vagyis az átlagon) tele egyedi ötletekkel, és részletes tartalommal. A szándék tehát adott, a fiatalos lelkesedés is meg van hozzá, ám amint megnyitja a szövegszerkesztőt, a kezdeti vehemencia gyorsan semmivé foszlik, és szomorúan konstatálja a lehangoló tényt, hogy se egy elképzelése, se ötletei nincsenek. Csak telik az idő, de a virtuális papírlapon még egy betű sincs, ami meglehetősen zavarja, ám elkeseredetten írni szeretne valami menőt, és általában ekkor jön a nagy ötlet, hogy akárcsak a barátnői, ő is egy egyedi karakterrel fog előállni, aki látszólag tökéletes, de valójában csak egy olcsó koncepció. Így születnek a Mary Sue-k.

Az első szabály, amit érdemes tudni, hogy Mary Sue soha sem olyan akar lenni, mint a többi karakter, épp ellenkezőleg, sokkal jobb akar lenni náluk. Természetesen az elképzeléssel alapvetően nincs gond, sokkal inkább a megvalósítással.

Szinte mindig ugyan az történik, az író gondol egy nagyot, és úgy dönt, létrehoz (vagy inkább létre szeretne hozni) egy saját karaktert. Mivel azonban a meglévő karakterekkel se tud mit kezdeni, így egy plusz karakterrel, akit 0-ról kéne felhozni, még inkább el lehetetleníti saját magát. Fogalma sincs mit kezdjen a karakterével, ezért az egyszerűbb utat választja, és úgy próbálja érdekessé tenni, hogy felruházza mindenféle csodás hatalommal és képességgel, mert mindenáron azt akarja, hogy a karaktere kitűnjön a többi szereplő közül, hogy különleges legyen, más mint a többiek, hogy felfigyeljenek rá, ám mindeközben elfelejt neki személyiséget adni. Ráadásul az említett fantasztikus tulajdonságok gyakran mindenféle eredetiségtől mentesek, sőt úgy lopkodják őket össze vagy az eredeti karakterektől, vagy más fandomok karaktereitől, esetleg minimális módosításokkal, de mindenképp feleslegesen túldíszítik és túlbonyolítják őket a különlegesség oltárán, amitől azok inkább nevetségesek lesznek.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy csinálják (valószínűleg egymástól merítenek ötletet) de valahogy mindig sikerül ugyanazokba a klisékbe esniük. Egyértelműen rajonganak az isteni képességekért, mint a feltámasztás, kézrátétellel gyógyítás, az ellenség egy kézmozdulattal való elseprése, telepátia, telekinézis, repülés, teleportálás, levitálás, na és az eyecandy extrákért, úgy mint az aurákért és a szárnyak minden fajtájáért, legyenek azok angyal, tündér, lepke, vagy akár denevér szárnyak. A lényeg mindenképp az, hogy Sue mindig jobb, erősebb, látványosabb (már ha lehet látványról beszélni egy fanfic esetén) képességekkel van megáldva, mint a canon karakterek bármelyike, igen gyakran hátulütő nélkül, amit azonnal és végtelenül, akár a canon szabályait részben vagy teljesen áthágva képes használni.

Miután a külső és a majd előhívott skillek sikeresen bekerültek a kalapba, az író összeollóz Sue-nak valami jellemnek csak igen nagy jóindulattal nevezhető dolgot. Sue-nak ugyanis rendszerint azonos a hobbija, az ízlése, a véleménye, és az elvei a szerzőjével (ami önmagában nem gond, mivel megfelelő íráskészség esetén ez akár előny is lehetne) és nem ritkán olyan foglalkozást, olyan tevékenységeket űz, amelyeket az író izgalmasnak vél. Sokszor bölcsebbnek és erkölcsösebbnek ábrázolja a többi karakternél, és akár ezzel, akár ez nélkül, de Sue-t a többi karakter és az író, mint a saját fice narcisztikus narrátora, bő nyállal dicséri, álmodozik róla, illetve azon, milyen csodálatos és megfoghatatlan. Ha vannak is neki rossz tulajdonságai vagy elítélhető tettei, azoknak a célja mindig az, hogy szánalmat és együttérzést ébresszenek az olvasóban, némi hatásvadász tálalás után.

Amikor az író elkészült a “csodás” karakterrel, nekiáll a fanficnek, amiben szerepelteti. Itt fontos megjegyezni, hogy mindig a fic létezik Mary Sue-ért és sohase fordítva. Tehát nekiáll a sztorinak, ami igen hamar ön promózásba, egosimogatásba fog kitörni, mert mindig sikerül ugyanarra a forgatókönyvre megírni a művet. Először is jön Sue, gyakran rögtön az első oldal első bekezdésében, aki általában vagy cserediákként kerül az eredeti szereplők közé, vagy a semmiből feltűnve megmenti a többi karaktert egy csatában, rögtön a jók oldalára állva, esetleg rövid ideig szabadúszóként amolyan agitátort játszik. A lényeg, hogy Sue valahogy bekerül a canon brigádba, és gyorsan összebarátkozik az eredeti szereplőkkel, legalábbis azokkal, akiket az író fontosnak tart. Nemritkán szerelembe esik valamelyik férfi szereplővel, és rivalizálni kezd valamelyik női karakterrel. Ezután jönnek azonban a gondok, és következik némi töltelék jellegű filler, amikor Sue letargiába esik, és az író minden eszközzel megpróbálja sajnáltatni. Például úgy, hogy hirtelen, mindenfajta előjel és/vagy indok nélkül Sue elbizonytalanodik, esetleg kap valami tragikus múltat, vagy extrémebb esetben elviszi az író a tudathasadás felé. Persze nem kell aggódni miatta, hisz egy-két fejezeten belül úgyis magára talál, gyakran mindenfajta külső segítség nélkül.

Mindeközben beindul a misztikus vonal is, aminek az előkészítőjeként megjelenik a főgonosz is, aki uralni akarja a világot, és el akarja pusztítani hőseinket, de minimum Sue-t. Mert Sue-ról kiderül, hogy nem ám egy hétköznapi lány/fighter/senshi/akármi, sőt egyáltalán nem is az, akinek és aminek látszik, hanem valójában egy ősi Isten reinkarnációja, életre kelt bűvkard, valamelyik karakter rég elveszett testvére, esetleg különleges fajtája utolsó példánya, vagy ritkább esetben android akiből ember lesz. Általában ez az a pont, ahol az író elveszíti a fonalat, és totál belekeveredik a saját fanficébe, ahonnét többé nem talál ki, eszméletlenül túlbonyolítja az egészet és/vagy nagyon hülye logikai hibákat vét. A végén persze Sue harcba száll a gonosszal, akit rajta kívül senki se bír megsebezni/elpusztítani, de aggódni most sem kell miatta, mert Sue győzelme borítékolható, ha tragikus kimenetelű a story, akkor is.

Igazából lehetne még olyan dolgokról is beszélni a Suek kapcsán, mint a felesleges szlengesítés, a folyó szövegbe beillesztett dalszövegek (japánul!) vagy rosszabb esetben a fél oldalt elfoglaló fanartok, és az avatar méretű animált gifek, de ezek már tényleg a legalja kategóriába tartoznak. =)

Reklámok

32 hozzászólás to “Mary Sue, a fanfictionök átka”

  1. Vicces, hogy általában ez a mangákra is igaz, főleg egy bizonoy “N” betűsre…

    • A Naruto mangáról nem tudok nyilatkozni, mert egy oldalt nem olvastam el belőle. Az animével viszont az a gond, hogy szerintem műfajt tévesztett, mert ennyi emo régen még egy különb shoujoban se volt.

  2. A jó öreg Mary Sue. 🙂 Hidd el Péter, ez nem csak fanfic körökben probléma. Ha az amatőr író nekilát egy regényt írni, annak főhöse sokszor lesz Mary Sue.

    • Előfordulhat persze, ha nagyon kontár az író. Én elsőként a fanficeknél figyeltem meg a karaktertípust, ez előtt egy 5-6 évvel. Akkoriban olvasgattam néhány ficet, és igen hamar feltűnt, hogy szinte minden 3. fanfic tartalmazott egy Mary Suet. Ironikus módon főleg azoknál a fanficeknél jött elő a legjobban, ahol az alapul szolgáló anime egyszerre 5-nél több karakterrel operált.

  3. Nah igen, vannak aztán nagyon “vicces” Sue-k, és a legszörnyűbb az, amikor az író ezt észre se veszi. Odretnek meg igaza van, ez nemcsak a fanficeket fertőzi, gondoljunk csak egy friss példára: Twilight. Bella “Fucking” Swan mintapéldánya a Mary Sue-nak =P. Csak az a kurva szomorú, hogy mindez egy “bestseller” könyvsorozatban fordul elő, ami finoman szólva minősíti a mai átlag olvasóközönség ízlését…

    • A Twilightban már Mary Sue és Gary Stu egyszerre van jelen, sőt utóbbiból 2 is van. =D Mégis a fanficeknél rendszerint jobban elvetik a sulykot akár külsőségekről, akór skillekről van szó, ott már tényleg szinte mindig elmenek a goddess szerepkör felé.

  4. Jómagam is találkoztam már a Mary Sue szindrómával. Fanfic esetén még csak hagyján mert alig egy-két chapter után leszűröm, hogy mi fog következni és ott helyben abbahagyom de az a gáz, amikor más amatőr novellákban-regényekben szembesülök ezzel.

    Minden írás nehéz. Az olyan írás, ami kliséktől elszakadva, eredeti koncepciókban és megvalósításokban gondolkodik pedig nagy odafigyelést, koncentrációt és nem utolsósorban történetmesélési tapasztalatot valamint kreativitást igényel. Mindez a Mary Sue féle történteket 100%-ban nem jellemzi, legyen bármennyire agyoncicomázott vagy látványosan-epikusan agyonzsúfolt. Csak olyan mint a szaloncukrok sztaniolpapírja: Kívülről szép, belül üres és szürke.

    Persze félreértés ne essék nem vagyok író, de azt hiszem eleget olvastam már ahhoz, hogy a szemetet és az aranyat meg tudjam különböztetni! =D

    • Mary Suet (ahogy írtam is) általában a fantáziátlanság és a türelmetlenség hívja életre, ráadásul ezek az írók a kritikát se nagyon viselik el.

      Anno vettem a fáradtságot, hogy kritikákat megfogalmazzak, akár kérésre is, aminek nem egyszer sajnos besértődés lett a vége, hiába próbáltam tanácsot adni.

      A gond rendszerint ott kezdődik, hogy észre se veszik, hogy a karakterüket egyre inkább overpowered eyecandyvé alakítják, minden egyes “menőnek” hitt extrával.

      • Erre jó írásgyakorlat amúgy, ha “challange”-ként mondjuk megkötésekkel írsz egy rövidebb novellát. Egy megkötés lehet mondjuk hogy minél több jellembeli hibát pakolj a karakterbe úgy, hogy az működő és hiteles maradjon =P.

      • Na de épp ez az, hogy Mary Sue A “tökéletes” karakter, akinek hibátlannak és mindenhatónak kell lennie. Poénból még jó is lehet, ha az író szándékosan készít egy sztereotip Sue-t, aztán iróniával és helyzet komikumokkal megtöltve adja elő, amolyan paródiaként. Csak hogy a valódi Mary Sue-kat (és ez a probléma) az írójuk komolyan is gondolja, hogy abban a formában megállja a helyét.

        Aki Mary Suet ír, nincs tisztában azzal, hogy a karaktere Mary Sue, és fel se merül benne, hogy ezzel a cheap a koncepcióval óriási gondok vannak.

  5. Érdekes egy téma, olyasfajta, amivel párszor már én is összefutottam. Mondjuk az mindenképpen a Mary Sue történetek előnyére írható, hogy kímélik az ember idejét: elég csak az első pár fejezetet elolvasni belőlük, és máris tudható, mi lesz az egésznek a vége, így felesleges több energiát pazarolni az adott történet olvasására.
    Mondjuk tapasztalataim szerint a sötét múlt nem csak opcionálisan választható Mary Sue mellé, hanem egyfajta kötelező kiegészítő. Én pl. ritkán futottam bele olyanba, akinek nem haltak meg a szülei még akkor, amikor kicsi volt. Ez opcionálisan kiegészíthető azzal, hogy senki sem gyanít semmi sötét titkot a haláleset mögött, és akkor az ember még abban is biztos lehet, hogy a főgonosz jegelte az ősöket.
    Az őszinte kritikát pedig a legtöbb amatőr “író” nem kedveli, engem pl. szabályszerűen kiátkoztak egy tsodás G-portálos oldalról, miután elmondtam, hogy az adott történt nem a legjobb, amit életemben olvastam.

    • Bizonyos esetekben igen, bár olvastam már 16-évestől olyan fanficet, amiben Sue-nak nyoma se volt, sőt egész érdekes ötletekkel állt elő. Ellenben olvastam már 21-éves illetőtől olyan fanfictiont, ahol már rögtön az első mondat után tudtam, hogy Mary Sue lesz belőle.

      A sötét múlt gyakori jelenség, de azért sorolom az opcionális lehetőségek közé, mert volt már “szerencsém” nem egy olyan Sue történethez, ahol az író még ezzel se rukkolt elő, ergo Sue-nak még a múltja is tökéletes volt, vagy egyáltalán nem is volt, csak a fő genya rondított bele az idilli képbe, jelenidőben.

  6. Még 2008ban énis majdnem írtam egy Mary Sue fanficet. ^^ Akkoriban nagyon jó ötletnek tartottam h minden ismerősöm kitalált egy saját karaktert, hát énse akartam lemaradni. Az enyém volt Sailor Sally (igen innét a nevem XD). Kábé 30 oldalt megírtam a ficemből de aztán rájöttem h sikerült totálisan elrontanom az egészet szal félbehagytam.

  7. Arra emlékszem, még talán az egykori Anime Stars fórumon mutattad. Az se most volt már. =D

    Az SM Suek kapcsán jutott most eszembe, mennyire idióta neveket tudtak kitalál egyes írók. Szóval az olyanok, hogy Earth, Sun, Star, még el is mentek, de amikor már olyanok jöttek, hogy Light Golden Moon, Neo Silver Moon, ott már a fejemet fogtam. Ráadásul egy dolog volt a név, az se volt semmi, amikor az eredetüket kitalálták, és olyanokkal jöttek, hogy a 40. századból ment vissza Neo Silver Eternal Moon, hogy találkozzon az eredeti SM-el, aki az üknagyanyja.

    Persze a canon karaktereknek kábé semmi szerepük nem volt, és a hatalmuk is jelentéktelenné vált a folyton senshi alakban nem járkáló, hanem lebegő goddess mellett.

  8. Érdekes téma. 🙂 Magam is olvastam már pár ficet, bár nem manga/anime témában. Azért néha találni egy-egy gyöngyszemet is a sok sallang között.
    Ezek a Mary Sue-k kicsit olyanok, mint amikor egy kezdő próbál honlapot készíteni: belepakol minden csili-vilit, aztán lehal a szerver, ha megpróbálja bárki is megnyitni (a hotdogos profilok 90%-a ilyen, legalábbis pár éve, amikor belekóstoltam, ilyen volt).
    Ficet magam is próbáltam írni, de aztán hamar letettem róla, az a néhány próbálkozás magamat se nyűgözött le, olvasni, meg az adminokon kívül alig olvasta bárki is. Ebből levontam a konzekvenciát és felhagytam vele.

  9. Olvastam én anime fandomok berkein belül is sztorikat Mary Sue-val, de meg kell állapítsam, mint talán nem is túl meglepő tényt: a Harry Potter fandomnál nincs furább közösség kerek e neten! Igaz, miközben ezt a gondolatot osztom meg veletek, inkább a slash kategória gyönyörűségei járnak az eszemben, semmint a Mary Sue-k… és akkor már megint a yaoi kiátkozásánál tartanánk. Ettől függetlenül hátha felvilágosít valaki egy, engem régóta foglalkoztató kérdésről. Nem értem, mitől vált szexistenné Draco Malfoy és übernyál édesapukája, Lucius Malfoy a fanfic-sönökben? De ami még ennél is sokkalta… sokkolóbb: mitől lészen a minden szempontból zsíros Piton doktor valódi szexmesínné? Értem én, hogy Alan Rickman valahol bekukucskál az alkotók fejébe, na de hogy… hogy Piton azt dug, húz, tűz a kis pitonjára a fanficek jó részében, akit akar, szerintem elfogadhatatlan. És akkor még a bársonyos tincseinek, izmos felsőtestének, hatalmas kígyójának sorokon át ívelő ecsetelésénél nem is tartunk.

    Lehet esszét kéne írnom erről: Perselus Piton, a csődör és pederaszta Roxfortban (vagy simán pedofil. Végül is van, amikor azért kivárja az illető 15., 16. netán szélsőséges esetben felnőtté avanzsáló 17. életévét. Nem is értem, hogy bírja ki addig , de legalább elég szuflát gyűjt egy hárem működtetéséhez.). Áh, dehogy, csak viccelek! Mert tanulmányt írok róla.

    • Ez azért van, mert a legtöbb fanfic író a film alapján írja a fictiont, oda meg olyan színészeket tettek, akikre a célközönség, vagyis a 13-18éves lányok egyből nyáladzani kezdenek, mármint a többségük. Az ilyen fanfic írók olyanok, mint akik yaoikat írnak például a Narutóból. Ergo a Szöszke névre hallgató egyén az ő álompasijuk, akivel még ha nem is vallják be, de nagyon is dugni szeretnének. Mivel azonban Szöszke nem létezik, így úgy élik ki magukat, hogy írnak egy “érzékeny lovestoryt” ami valójában egy perverz meleg pornó lesz “álompasikkal”.

      Visszatérve a HP-ra, olvastam anno olyan véleményt, hogy Harry Potter is egy Gary Stu, aki az írónő idealizált fia lenne.

  10. Pont Harry Potter témában próbáltam írni anno ficet. 🙂 Mondjuk az ilyen love storykat mindig is nagy ívben kerültem a fictionök olvasásakor. Sokkal inkább a humor kategóriájúakat néztem meg, mert azok nem mentek el (többségében) az agyatlan végletekig.
    Ami Pitont illeti, őt tekinthetjük az egész saga legjobban kidolgozott karakterének, ezért mániája mindenkinek. Bár az bosszantó és undorító, hogy egyes fic írók minden nőnemű (néha hímneműt is) karaktert ráhúznak Piton hegyére. 🙂 Azért biztos akad értelmes történet is közöttük. Mondjuk én a Bellatrix-Voldemort verziótól dobtam hátast, melyet a szerző úgy tudott csak kihozni, hogy teljesen felrúgta a kánont.
    Malfoy: nos ők azok a karakterek, akiket ficekben szintén messze kerülök. Már az alapsztoriban is eléggé furcsára sikeredtek. Főleg, hogy a történet előrehaladtával elsikkadtak, mivel nem voltak képesek minimális fejlődésre sem. Pitonnál legalább ott volt a rejtélyes múlt, ami érdekessé tudta tenni a karaktert végig. 😀
    Na kicsit sokat reklámoztam a HP-t. 🙂 Természetesen flamelni nem akarok, s nem ugrok senki torkának, ha negatív, de legalábbis nem egyező véleménye van és azt kifejti. Emberi hangnemben is meg tudom vitatni, úgy érzem.

  11. Egyetértek a fent leírtakkal és a kommentekkel is. A Mary Sue karaktereket dettó ki nem állhatom. Sajnos valóban nem csak a fanfiction-ök köreiben lehet találkozni ilyen (fő)hősökkel, hanem a regényekben/mangákban/animékben/filmvásznon is általános jelenség. Talán ez a magyarázata annak, hogy miért nem tudom megkedvelni pozitív karaktereket, főszereplőket, hiszen nagy részük Mary Sue, ill. Gary Stu. Szerintem nincs is annál idegesítőbb egy adott karakter jellemében, mint amikor az illető hibátlan/legyőzhetetlen. A Kuroshitsuji Sebbykéje is valami ilyesmi, többek között ezért sem ájultam be tőle. Meg ha már itt tartunk a hellsinges Alucard is, bár mentségére szóljon, hogy ő legalább őrült, s mint olyannak képes vagyok szemet hunyni ezen tulajdonsága felett. XD Szvsz egy szereplőt pont az tesz kedvelhetővé, hogy többdimenziós, és igenis vannak hibái (is), fejlődik a jelleme (nem feltétlenül jó irányba), vagyis anyagi test híján ugyan, de olyan, akár egy valódi ember.

    Fanfic-írással egyébként már jómagam is próbálkoztam és próbálkozok is folyamatosan. A szerencsétlen, félbehagyott skiccecskék mellett halmokban állnak az ugyancsak befejezetlen irományaim is. A gond csak az, hogy mindig rájövök, hogy amit leírtam, az kb. egy rakás szarral egyenértékű, és aztán persze kezdem elölről némileg más megközelítésből és próbálok rájönni, hogy mit és hol rontottam el. Ennélfogva aztán nem publikálok, inkább csak igyekszem maradandót vagy legalábbis olvashatót alkotni, csak azt tudnám minek. Talán a saját szórakoztatásomra, passz. Azt azonban remélem, hogy egyszer majd, egy messzi-messzi galaxisban sikerül valami értékelhetőt írnom. Sőt, odáig is elmentem, hogy kihoztam a könyvtárból egy rakat pszicho-könyvet és most azokat bújom. Hátha sikerült megtudnom valami hasznosat az okosok tollából emberi jellemeket és azok változásait illetően. Jáj, én meg az a hülye maximalizmusom…

    És most egy kis off:
    A HP őrület engem anno egyébként elkerült. Egyszer hoztuk ki a tékából az első részt, még videón és a drágalátos szüleim elkaptak belőle valami hihetetlenül “ijesztő” szörnyes jelenetet, kijelentették, hogy ez nem gyerekeknek való és visszavitték. XD Megjegyezném, akkor kb. 8 éves voltam. Így mostanában kezdtem el bepótolni a “hiányt”, mert kíváncsi voltam, hogy mitől döglik a légy, de nem dobtam tőle hátast. Voltak jó részei és pillanatai, de összegészében nem nagy cucc. A szereplők se egy nagy számok, bár a fentebb említett Bellatrixet speciel bírtam. 😀 Mondjuk ennek a hype-ja szerintem jóval indokoltabb és részemről érthetőbb is, mint a Twilight-sagáé.

    • Sebastian egy gothos eyecandy karakter a fangirlöknek, szóval számomra egy értékelhetetlen díszbuzivá avanzsált igen hamar. Alucard… na ő a másik véglet. Elvileg őt srácoknak csinálták volna, de annyira erőltetett és műmájer lett, hogy inkább fárasztó, mint szórakoztató. De még ezzel is úgy voltam, hogy elnéztem volna neki, ha az animének amúgy lett volna bármi értelme is, de kurvára nem volt. Mi értelme egy olyan animének, ahol a főhős egy időtlen vámpíristen, akit megölni se lehet, mert hiába vagdossák, robbantják szét, azonnal összeáll és villámgyorsan bedarál mindenkit? Erre bőven elég lett volna egy ova, mint csinálták azt a Blood the Last Vampirenél.

      Fanficel kapcsolatban megértem a problémádat, ám én azt tanácsolom, mint olyan aki már szintén írogatott, hogy inkább tedd közzé. Előbb-utóbb akad majd aki lát fantáziát a storydban és tanácsokkal lát el, olyanokkal, amik segítenek észrevenni olyan hibákat, amiket magadtól lehet nem vennél észre.

      HP körül a hypeot én se értettem, valahogy mindig is gyerekesnek tartottam, hiába próbálta az idősebb korosztályt is megszólítani. Lényegében egy újabb tanmese a rasszizmusról és a szeretet erejéről, wicca körítéssel.

  12. Magdolna néni Says:

    Ezt a jelenséget eddig még nem ismertem. Régebben olvastam néhány fanficet, de annyira rosszak voltak, hogy nem emlékszem rájuk. Írtam is anno 2-t, de egyikben sem szerepelt saját karakter, csak a már létezőkkel operáltam.
    Viszont most, hogy ezt a bejegyzésedet olvasom, rádöbbentem, hogy ez mennyire vicces faszság!

  13. Én úgy fogalmaznék, egyszerre vicces és szomorú. Mármint egyrészt jót lehet röhögni azon, hogy miket el nem képesek követni egyesek annak érdekében, hogy “különlegessé” tegyék a karakterüket, ugyanakkor szomorú, hogy ez nem néhány elszigetelt eset, ami akár elrettentő példának is szolgálhatna, hanem sajnos egy igencsak gyakori jelenség.

  14. HP-val kapcsolatban annyit még hozzátennék, hogy a filmesítés éppen csak rontott az egészen. A filmek közül talán csak egy epizódról tudok pozitívat nyilatkozni. Sajnos a színészgárda (főleg a fiatalokat alakítók) borzalmasak, és ezt nem tudta ellensúlyozni a sok CGI és az idősebb színészek tapasztalata.
    Amúgy Bellatrix karaktere a könyvben jó – az ötödik filmben még próbálták visszaadni a karakter hangulatát, de a későbbi epizódokban már elmentek az eszelős irányba.
    A könyveket amúgy nem is azért kedveltem meg, mert olyan nagyon újat, vagy mélyrehatót produkált volna, hanem inkább azért, mert könnyed stílusú. Ha mély tartalomra vágyok, akkor jön Dosztojevszkij, vagy Jerofejev (tőle a Moszkva-Petuskit mindenkinek ajánlom). 🙂

  15. HP-ból nekem bőven elég volt az a két film amit végigszenvedtem, de a könyv se hozott lázba. Fantasynak gyenge, inkább amolyan ifjúsági kalandregénynek nevezném, ami arra jó, hogy a célközönséget, vagyis a tinédzsereket bevigye a könyvek világába.

    Valahogy nekem már az magas volt, hogy a modern korban, a repülők, műholdak és a GPS-ek korában van a vonatállomáson egy olyan vágány, amit senki nem lát, arról elindul egy olyan gőzös, amit senki sem lát és hall, ami aztán végigmegy egy olyan vágányon és egy olyan hídon, amit senki sem lát, majd beér egy olyan varázsfaluba, amit senki sem lát, végül megérkeznek egy olyan varázserdővel körbevett varázskastélyba, amit senki sem lát. Szóval már ez olyan volt, hogy kezdtem kicsit sokallni a “senki sem látja” fedő storyt, na de akadt ezeknél “jobb” is.

    Például azt se teljesen értettem, mármint a koncepciót, hogy adott Harry, aki a többiekhez hasonlóan a modern életéből átcuccol egy technika mentes, középkori varázssuliba, ott egész évben nap mint nap szó szerint el vannak varázsolva, csinálnak mindenféle hókuszpókuszt, plusz lenyomnak egy Voldemort darabot, aztán amint vége az évnek, hazamegy az őt gyűlölő nevelőszüleihez, akiknél a nyarat a lépcső alatt, a sufniban tölti. =/

    Viszont ami mindent vitt, az, az a jelenet volt, amikor Harry megvakítja azt a bazinagy kígyót, az sarokba szorítja, mire ő eldob egy követ, és erre a kígyó utána ered. XD

    Persze lehet most azzal jönni, hogy “ne a realitást keressem benne, mert ez fantasy!” de pont az említett hülyeségek miatt nem tudom komolyan venni, mint fantasyt, mert annak nagyon olcsó.

  16. A fantasy sem azt jelenti, hogy minden inkonzisztens baromságot összeírunk és majdcsak lesz belőle egy logikát hírből sem ismerő sztori…

  17. Nahát a filmek enélkül is tele vannak logikai bakikkal. A legrosszabb a színészi teljesítmény, meg az, hogy annyira görcsösen fókuszálnak a Harryt játszó színészre, hogy már röhejes lett (bár azt a csókát nem nevezném színésznek, mert amit produkál, az inkább ripacskodás). Láttam már más szerepben is Daniel Radcliff urat. Ugyanolyan volt, mint Harry szerepében, csak a kor, story és a karakternév volt más (Kipling fiát alakította, most nem jut eszembe a film címe). Még szerencse, hogy nem sok másodpercet rabolt a filmidőből. 🙂

    • Ha már itt tartunk, Kristen Stewart-ba (Bellááá, Tvájlájt) is annyi színészi tehetség szorult, mint egy sarki zúzmótelepbe. És ÁLLANDÓAN. NYITVA. VAN. A. SZÁJA. MINDEN. SZEREPÉBEN.

      • Ugyan én csak az első Tvájlájt filmet néztem (illetve szenvedtem) végig, de az a színésznő amit színészként nyújtott, tényleg azon a szinten van, mint ha éber kómában lenne. A tej megaludt a számban miközben néztem.

  18. Meglepődtem, hogy foglalkoztat téged ez a téma. Jól összefoglaltad a lényeget * respect* Fanficcet írni nehéz. Vagyis jót : D. Szerintem első próbálkozásra minden lelkes delikvensnek sikerül a mériszú, de a tehetségesebbje meg a szerencsése idővel kinövi. Vagy nem : D…

    Engem még a mériszú-jelenségnél sokkal jobban bosszant, mikor az illető írásképén látszik, hogy még sosem látott belülről könyvet, maximum a blikket vagy a tvájlájtot nézegette a reggeli szarás közben. Először olvasni kéne megtanulni, aztán írogatni… De lehet, hogy ez csak az én háklim, meg erre te is kitértél. Csak az az ijesztő, hogy dögivel vannak ilyenek, és a nagy részüket nem 12 évesek produkálják.

    “Sajnos ficel haza viszonylatban nagyon nehéz érvényesülni, vagy egyáltalán felhívni magadra a figyelmet, pláne ha nem épp valami aktuális hype animéről írod. Versenyekre is kemény protekcióval jutnak be darabok.”

    Ezzel nem tudok teljesen egyetérteni (: (Legalábbis a a második felével.) Én anno úgy adtam be conos fanvicc versenyre a firkámat, hogy kutyát se ismertem a zsűriből, és nem is szándékoztam nekik szegycsontig benyalni a fórumon, mégis dobogós lettem. (Ráadásul NGE-vel, később Berserkel, ami azé’ nem egy agyonhájpolt alapanyag :’D.) De már akkor kiábrándultam ebből az egészből, mert aztán ment is a köpdösés, meg a vádaskodás, hogy biztos pajtik vagytok azé’ nyertél, köcsög. (Persze nem csak itt nem tudnak emeltfővel veszíteni az emberek :’D…) Vagyis ez volt vagy két éve, hogy most mi a helyzet, fogalmam sincs, mert pont leszarom. Ezek a versenyek amúgy sem mérvadóak, irodalmi pályázaton úgy elvéreznék, mint a szar.

    Érvényesülni fanficcel nem is tudom, hogy lehet-e… Abban százszázalék igazad van, hogyha nem egy natúró vagy blícs, akkor szinte esélytelen a dolog. A legnagyobb animés-fic portálon is inkább a saját fandom sztorik futnak, a maradék nagy része meg már az említett két csodából kerül ki – na, azokban van ám dögivel mériszú -, és kábé ennyi.

    • Anno én is firkálgattam, illetve volt egy fórum ahol szerencsére idősebb, érettebb emberkékkel társalogtunk is a témáról elég sokat, szóval mondhatni képben vagyok. =)

      Hogy azóta mennyit változott idehaza a fanficek minősége úgy átlagosan, azt nem tudom, de sejtéseim szerint, főleg azok körében, akikre anno jellemző volt a Mary Sue írás, nem sokat.

      Versenyre a nagy számok törvénye alapján muszáj bejutni néhány értelmes, non-hype ficnek is, mert azért azt mégse tehetik meg, hogy csak hypeokat nyomatnak, de érezhetően mégis afelé hajlik az ág.

      Méltósággal veszíteni sehol se tudnak, tavaly a Mondon ugyan nem fanfic, de amv témában olyan oldalakon át tartó hőbörgést láttam, hogy azt hittem valahogy visszakerültem 2006-ba, mert utoljára akkor láttam ilyet. Na és persze a hőbörgők kiléte se volt kérdéses, jellemzően mindig azok kiabálnak a leghangosabban, akik egyáltalán annak örülhetnének, hogy valahogy bejutott a jobb esetben középszerű alkotásuk.

      • Hát, Mondos fanfic versenyen már egész jól összekapták magukat az emberek, az elmúlt pár alkalom során senki sem jött hisztizni, hogy rajta kívül mindenki a zsűritagok haverja. Vagy csak halkan tette, és én nem hallottam. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: