Shikabane Hime (Corpse Princess) – A tetem hercegnő kálváriája

Sok olyan anime van, amit már a borítója alapján jól körül lehet írni, és a többségük általában hozza is azt, amit a néző megelőlegez neki. Hogy ezek közé tartozik e a Shikabane Hime? Nos első ránézésre azt mondanám, igen. Pontosan annak a végtelenül klisés, fanserviceban és töménytelen akcióban fogant produktumnak látszik, amit már annyiszor és annyiféle képen elsütöttek, hogy ha álmunkból felkeltenek, felmondjuk, hogyan készülnek.

Ám mégis azok közé tartozik, aminél az ember szinte érzi, hogy van benne valami plusz, valami olyan, amit nehéz megmagyarázni, mégis felkelti a figyelmet. Ezt a valamit nevezzük stílusnak…

Easy money, not clean

A borító, a beállítás és az egész kompozíció alapján, egy tipikus badass japán iskolás lány vendettát feltételez, vélhetően a mágia sötétebbik oldaláról származó szörnyek ellen, akiket a hősnő valamilyen fegyverrel, jelen esetben dual ingrammal szenderít örök nyugalomra, ami persze nem kevés vérrel fog járni, miközben a női idomok is kihangsúlyozásra kerülnek, leginkább altájon. Jól ismert formula, melynél a kicsit tapasztaltabb néző pontosan tudja, hogy a hősnő mellé kötelező jelleggel társul majd a tipikus, haszontalan srác, pár háttérelemnek tökéletesen beillő statiszta, míg a cselekmény valahol a szexualitás és a brutalitás között fog abszolválódni. Avagy nevezhetjük “erotikus erőszaknak” (tudjátok a gore porn szalonképes verziója).

Hogy hálás dolog e ilyen témában alkotni? Inkább azt mondanám, hogy nem nehéz… alapvetően semmi extrát nem kell kitalálni ahhoz, hogy a produktum eladható legyen. Ez a recept ugyanis általában működni szokott, legalább is Japánban. Számomra azonban mindez nem sok jót szokott jelenteni, függetlenül az olyan módosítóktól, mint hogy kardot, vagy lőfegyvert használ e a hősnő. Általában mindig ugyan az a bajom az ilyen stílusú művekkel, mégpedig  hogy rendre megpróbálnak többek lenni, mint amik, ám ezért érdemben semmit se tesznek. Erre jó például szolgál a Blood franchise, a Shakugan no Shana, és még sorolhatnám tovább.

Talán épp ezért van az, hogy ha lehet, kerülöm az ilyen témájú műveket. Ám jelen esetben érdekelt, vajon azt a bizonyos pluszt csak én előlegeztem e meg naivan, vagy tényleg nem jártam messze az igazságtól? A stúdió, Gainax mindenesetre némi bizalomra adott okot, hogy miért? Nos… van nekem egy “egyességem” a Japánokkal, miszerint nem kérem számon rajtuk, ha könnyed, céltalan, perverz baromsággal akarnak megvenni, cserébe elvárom, hogy ne nézzenek komplett hülyének.

Bevallom őszintén, én szeretem az elborult, kissé beteges alaphangú animéket, amik nem hazudtolják meg önmagukat. Épp ezért tudom is őket élvezni, amíg működik az alapképlet. Csak ne váljék kínosan gagyivá, ne legyen túlságosan mesterkélt, azaz ne legyen olyan érzése a nézőnek, hogy csak egymás után összedobált jeleneteket lát. Látványos, pergős, hangulatos legyen, a többi úgyis mellékes.

Aka – They don’t go to heaven where the angels fly

A történet igencsak prózaira veszi a figurát, miszerint Hoshimura Makina, egy élőholt lány, aki egy titkos Buddhista rendnek dolgozik, meg kell hogy öljön 108 élőholtat, hogy beléphessen a mennyországba. Ebben lesz a segítségére Tagami Keisei, aki a rend tagja és Makina társa, valamint az eseményekbe “véletlenül” belefolyó Kagami Ouri. Elcsépelt, kommersz fedőstory, de egy ilyennél nem is kell több, alibi jellegű fedőstorynál, ami keretet ad a hősnőre váró vérrontásnak. Kiszámítható, mégis érdekli a nézőt, vajon azt kapja e, amit látni akar.

A kezdés immár élesben, egész hangulatosra sikeredett. Kagami Ouri épp az igazak álmát alussza az otthonául szolgáló árvaházban, amikor váratlanul rejtélyes dolog kezdenek történni. Meglátogatja egy misztikus fekete macska, akit úgy tűnik csak ő lát, és telepátiával megszólítja.

A meglepett Ouri követi a furcsa lényt, mire még ennél is furcsább dolgok kezdenek zajlani, és olyat lát, amit soha nem lett volna szabad. Egy halott lány fekszik a belső szentélyben, aki váratlanul feléled, mikor nevelője, Keisei, akit bátyjaként szeret, feltűnik pár idegen szerzetes társaságában, majd bizarr szertartást hajtanak végre.

Másnap Ouri maga se tudja eldönteni, hogy amit látott, az álom volt e, vagy valóság, ezért inkább a saját dolgaival törődik, hisz végre elérte azt a kort, amikor albérletbe költözhet, és iskola mellett részmunkát vállalhat. Közben Keisei és Makina akcióba lendülnek, majd likvidálják az első élőholtat, aki vámpírszerű képességekkel bír.

Nos… úgy vélem a kezdés minden műnél ugyanolyan fontossággal bír, mint az, ami utána jön. Mondhatni itt vizsgázik először az anime, itt kell arról meggyőznie a nézőt, hogy ezt bizony érdemes neki tovább nézni. A Shikabane Hime pedig azt kell mondjam, jól teljesített, volt benne mindenből egy kevés, a lényeget kiemelte, a figyelmet felkeltette, és akaratlanul is felvetett pár kérdést. Első körben tehát megnyert magának, így a következő 3 résznek elégedetten ültem neki.

A 2. részben azonban nem várt fordulat következett be, és vegyes érzésekkel konstatáltam a tényt, miszerint az anime bizony meglepően hamar megpróbált komolyabb, érzelmes, drámai húrokat megpendíteni, és némiképp a tempóból is visszavett, nem jelentősen, de azért érezhetően. Ez egyszerre töltött el meglepettséggel, és aggodalommal. Lévén a legtöbb ilyen anime pont abba bukik bele, hogy (az utolsó részekre) komolykodni akar, ami egyáltalán nem működik. A Shikabane Hime azonban egész jól vette ezt az akadályt, és sikeresen megteremtette az ehhez szükséges hangulati közeget.

Az elkövetkezendő részekben maradt ez a felállás, hol kicsit több érzelemmel, hol kicsit több akcióval, miközben folyamatosan adagolták a kisebb-nagyobb infokat. Továbbra is tetszett a sorozat, de éreztem, hogy ha ez így marad, kevés lesz. Szerencsére az 5-6. epizódnál megtörtént az, amire vártam, és végre “emelték a tétet”. Gyakorlatilag itt kezdtem azt érezni, hogy “basszus, ez egy jó sorozat”. Végre érdemben zajlani kezdtek az események, bedobtak pár csavart, és fényderült néhány lényeges dologra, például hogy Makina nincs egyedül a “szakmájában”. =)

Innentől kezdve esemény-eseményt követett, volt egy szépen levezetett tragikus szál, illetve debütáltak a “valódi” ellenségek is, a Shichisei, akik elég ismerős témát vetettek fel. Ugye a híres északi csillag, a halál 7 csillaga, de akár definiálhatjuk őket a 7 bűn megtestesítőjének is. A lényeg, hogy mindegyikőjük 1-1 csillagnak feleltethető meg a mitikus csillagképről. A “vezetőjük”, Hokuto pedig nem csak a nevét kapta a csillagképről, de magán viseli az összes csillagot, mondhatni annak teljes erejét testesíti meg.

Az első évad vége persze mi más lehetne, mint hogy megkezdődik a valódi küzdelem, majd cliffhanger. Vagyis az időközben történt események, a még meg nem válaszolt, illetve újonnan felvetett kérdések, mind a 2. szezonra maradnak.

Az Aka személy szerint nekem tetszett. A story kicsit furán indult be, de már addig is jobb, érdekesebb volt, mint az átlag. A fontosabb karakterek mind szimpatikusak voltak, és egész jól fel lettek építve (azért ilyen se sokszor van). A poénok inkább az átlag animés szinten mozognak, viszont akadt egy-két jópofa, például Keisei húzásai, vagy amikor Ouriék az albérletben bénáztak a gázlámpával. Makina szintén bejött, a kissé rideg, de kedves lány stílusával, akinek volt egy badass oldala is. Némelyik beszólása külön tetszett, mint például a “Fool I’m already dead!” vagy a “Damn! I stinks like a corpse!”.

A grafikára azt mondanám, hogy rendben van. A Gainax-tól ugyan kicsit szokatlan volt ez a sötétebb, komorabb tónus, de jól nézett ki. Az egyetlen bajom az volt vele, hogy sajnos érezhető volt az, mit csinált a Gainax, és mit a másodhegedűs Feel. (Ők valószínűleg a karaktereken dolgozhattak, úgy 50%-ban.) Az összkép így se rossz, de Feelék perspektíva kezelését néha nagyon sutának éreztem.

A zenékkel, hangokkal szintén meg voltam elégedve. Keisei és Makina szinkronhangja kifejezetten tetszett, utóbbi tökéletesen illett a karakterhez a mélyebb, komolyabb hangjával.

Kicsit kényesebb téma lehet a fanservice, amit nem kell félteni, hisz mégiscsak egy Gainax anime. =) Makináról már az introban kiderül, hogy nem hord bugyit a szoknyája alatt:

(Dat ass!)

Illetve lesz egy-két csöcsözés…

Ezeket leszámítva azonban, inkább visszafogja magát az anime, például pantyshotot egy darabot nem láttam, egyetlen női karakternél sem.

Kuro – There is no salvation

Folytatást készíteni sosem egyszerű, a legnagyobb kihívást mindig az előd minőségének megtartása jelenti. Hogy képes e erre a Kuro? Nos alapvetően igen, sőt bizonyos szempontból képes pozitív irányú fejlődést felmutatni, például a karakterek terén. Ugyanakkor sajnos elköveti azt a hibát, hogy míg néhány elemet jobbra, addig másokat rosszabbra cserél, így gyakorlatilag ugyan ott van, csak az összetétel lett más.

A történet ott folytatódik, ahol az előd végért. Ouri civil élete felhagyására kényszerül, és nekikezd edzeni. Makinát a múlt árnyai kísértik, ezért először a saját belső démonaival kell megküzdenie. Az ellenség közben egyre nagyobb erőkkel támad, majd elérkeznek nagyszabású tervük végig viteléhez. Természetesen mindez rengeteg problémát és konfliktust fog okozni, amik megoldása bizony közel sem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

Akárcsak az első szezonban, itt is sok minden kiderül, sok régi és új kérdésre kapunk választ. A harcok továbbra is látványosak maradnak, több szerep jut majd az egyes mellékszereplőknek, valamint kibontják az ellenségek karakterét is. Ebből a legbizarrabb talán a boldogság lesz, még a legbrutálisabb egyértelműen az éhség. Hokuto múltját és skilljeit szintén megismerhetjük. Kiderül, mitől is olyan különleges ő, mitől másabb, mint bármelyik elő holt. Érdekesség gyanánt, itt is ismerős lehet majd egyeseknek néhány elem, például hogy ha Hokuto elkezd tapogatni egy egyszerű élőt, annak kábé 3 másodperce lehet hátra az életéből, mielőtt bevégzi, úgymond “összetörik”.

Azonban van a Kuro-nak mint szezonnak, pár hibája, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni. A legnagyobb hiba számomra az volt, hogy érezhetően több humort szerettek volna belecsempészni az animébe, amivel alapesetben nem lenne baj, csak hogy ezt több fronton sikerült elrontani. Az Aka-ban anno remekül eltalálták, jó időzített, viszonylag rövid, és megmosolyogtató szituációkat hoztak össze, amik beleillettek a cselekménybe. A Kuronál viszont sokszor se az időzítést, se a hosszt nem éreztem megfelelőnek, ám a legjobban mégis a forma zavart. A Kuro poénjainak 90%-át ugyanis egy Fresh nevű karakter adja, aki egy Sailor Moon cameo:

Az egy dolog, hogy a puszta jelenlétét, alapból illúzió rombolónak találtam, az egyetlen olyan karakter volt, akiről érdemben semmit se tudtunk meg, és semmi szerepe nem volt, de emellett roppant idegesítő is volt, és bizony kitaláltátok, a poénok 90%-a mind az ő, illetve a mestere perverz ökörködéseiből fog származni. Ráadásul ezek a poénok még rendre ismétlődnek is. A jó hír viszont az, hogy a 3. epizód után kikerül majd a képből, így csak a vége felé láthatjuk újra, immár a háttérben.

Ezen felül csak kisebb dolgok zavartak. Például hogy Makina és Hokuto között a round 2 a kelleténél hamarabb végért. Valamint Makina badass oldala, mint ha megszűnt volna, és végleg a “megtorló” szerepkör jutott volna neki, ami persze az addig történtek fényében érthető, és logikus is, ám ettől még hiányzott a “régi” stílusa.

Szerencsére mindezek végső soron nem vettek el annyit az élményből, hogy az összkép rovására menjen.

Anti-Corpse

A rossz és túlértékelt animéknél rendre fel szoktam hozni néhány gyöngyszemet a rajongóktól, ám a változatosság kedvéért, most pont az ellen oldalon találtam néhány olyan kifogást, amit nem igazán tudtam mire vélni.

“Nincs normális vége, befejezetlen!” -> Már miért lenne az? Teljesen érthető vége van. Makina úgy dönt, a történtek ellenére tovább folytatja a harcot a sima élőholtak ellen, akárcsak a többiek.

“Sztem gusztustalan volt az egész!” ->Hmm… Nos tény, az animének van egyfajta óvatosan megpendített nekrofil áthallása, és akaratlanul is eljátszik azzal a morbid kérdéssel, hogy “vajon le lefeküdnél e egy élőholttal? ” Ami tény, nem épp a legszalonképesebb téma, ám egyesek látványos kifakadását se értem emiatt… Mert igen, gusztustalan, de ha figyelembe vesszük, hogy a sokak által imádott vámpír-chanok (például Moka) is ugyanebben a csapatban játszanak, akkor azért beláthatjuk, hogy messze nem olyan egyedi ez az eset. =) Valószínűleg arról lehet itt szó, hogy egyesek annyira elvárják azt, hogy a cukormáz mindig, minden körülmények között megkímélje őket a kellemetlen tényektől, hogy ha ez nincs, akkor máris negatívumként könyvelik el.

A másik amit szintén nem értettem, az a rendezés kifogásolása egyesek részéről… Lehet az én értékrendemben, látásmódomban van a hiba, de ahogy én láttam, szépen fokozatosan bonyolódott a story, miközben egyre több dolog került ki, és a legtöbb kérdésre sikerült elfogadható választ adni.

Decent

Ha a Shikabane Hime-ről esik szó, általában kétfajta pártállás felé húznak az emberek, vannak az Aka pártiak, és vannak a Kuro pártiak. Jómagam inkább ahhoz a szűk kisebbséghez tartozom, akik szerint a két sorozat, együtt alkot egy értelmes egészet. Ám ha mégis állást kéne foglalnom, azt mondanám, ha csak minimálisan is, de az Aka-t jobban élveztem. =)

Az anime legnagyobb érdeme talán az, hogy nem vállalta túl magát, de amit vállalt, azt teljesítette. Legyünk őszinték, alapvetően mit várunk el egy ilyen animétől? Én speciel semmit. Ehhez képest az amit nyújtott, több mint rendben volt, pláne az átlaghoz képest. Volt stílusa, karaktere, és egész sok témát érintett, például az élet és a halál szembenállását. Tény, hogy sokszor játszik az ember érzéseivel, azt viszont egész ügyesen teszi, és nem pusztán ezzel akarja megvenni a nézőt. Egynek teljesen jó volt, 8/10 adok rá együtt, és külön-külön is.