Another – Avagy Scooby Doo beájulna

Ismeritek azokat az animéket, amikről az ember már látatlanban meg tudja azt mondani, nagyjából mire képesek, milyen kategóriába sorolhatók, és hogy valószínűleg mi lesz velük a probléma? Nos az Another féle animék nálam pont ebben a cipőben járnak. Tipikusan azt az esetet képviselik, ahol már a borító alapján megtudom azt saccolni, milyen eszköztárból fog válogatni az anime, és hogy miért is ennyire felkapott.

Ezt most persze nevezhetjük előítéletnek, igazságtalan általánosításnak, és lehet azzal jönni, hogy “ne ítéljük meg a könyvet a borítója alapján”, de sajnos az emberek többsége (a normális) úgy működik, hogy pár év után azért magára szed annyi tapasztalatot, hogy felismerje azokat a jeleket, amik alapján megérzi, miből kábé mi sülhet ki.

Érthető módon ezek után joggal tehető fel a kérdés, minek is néztem én ezt meg? Nos a költői kérdésre a költői válasz az, hogy egyszerűen érdekelt, mitől is ennyire felkapott ez az anime, és nem mellékesen tudni akartam, helytállóak e a sejtéseim vele kapcsolatban.

Mielőtt belevágnék, azt muszáj leszögeznem, hogy az Another-ről mindössze annyit tudtam, amennyit a szezonális promóban anno meghirdettek, illetve amivel a fanok dobálóztak (best horror evör, és hasonló kirohanások). Szándékosan nem spoilerztem le semmit, mondjuk nem mint ha ez bármit is számítana, hisz nem egy olyan animét tudnék most felhozni, aminél bőven tudtam miről fog szólni, mégis ütött az előadásmód, hangulat miatt.

Az Anothernek tehát mindent esélyt megadtam arra, hogy megmutassa, mire képes, hogy a köré kiépült hype nem pusztán a szokásos alaptalan nagyzolás eredménye.

Another DEEP story

Az anime elején suttogó hangon elmesélik nekünk, nagyjából mi az alaphelyzet, miszerint 1972-ben, a kissé vicces nevű Yomiyama városka középiskolájának 3/3-as osztályában egy Miskai nevű diák, váratlanul meghalt. Az eset nagy port kavart, tanárokat, diákokat egyaránt lesújtotta az eset, mert mindannyian szerették, jól tanult, és a többi. A diákok közül valaki azonban egyszer csak Misaki egykori helyére mutatott, és azt mondta, hogy Misaki még mindig él, és köztük van. Ezzel aztán egy színjáték vette kezdetét, tanárok, diákok egyaránt úgy tettek, mint ha Misaki valóban ott lenne velük, és mindez tartott egészen a ballagásig. Mindennek azonban nem várt következményei lettek, aminek az árát azóta is mások fizetik meg…

Az eset után, 26-évvel később, 1998-ban járunk, amikor a 15-éves Sakakibara Koichi, bekerül a 3/3-as osztályba, ám tüdőproblémái miatt a tanévet csak később tudja elkezdeni.

Hogy addig se unatkozzon, váratlanul meglátogatja őt jövőbeli osztálytársai közül néhány. Akazawa Izumi, az öntudatos tsundere, Sakuragi Yukari, a mindentől rettegő meganekko, és persze Kazami Tomohiko, a randomsrác.

A hangulatkeltés valahol itt próbálna majd elkezdődni, az osztálytársak ugyanis azon kívül, hogy alapból olyan hangulatot árasztanak magukból, mint akik épp szerencsétlen srác temetésére érkeztek, máris nyilvánvalóvá teszik, hogy titkolnak valamit. Ha pedig már beszálltunk a titokzatos, misztikus játékba, máris emelik a tétet, méghozzá a sötét mezőre fogadva. Vagyis kisvártatva jön egy esti liftezős jelenet a kórházban, ahol Koichi mögött váratlanul feltűnik egy Misaki Mei névre keresztelt szemkötős goth lány. Aki ugyan hová máshová is igyekezne az éjszaka kellős közepén, mint a kórház sötét hullaházába, egy szál babával a kezében.

Nem sokkal később már az iskolában találjuk magunkat, ahol Koichi persze rögtön népszerű lesz, ám a figyelmét mégis csak egy valaki köti le, Mei, akit az osztálytársai látszólag alaptalanul ignorálnak. Koichi pedig mi mást is tehetne, ha egyszer csavarja az orrát az ezt övező misztikum, hát felcsap Scooby Doo-nak, és nyomozni kezd. Ennek aztán két eredménye lesz, egyrészt kérdésessé válik az, ki és mi is valójában Misaki Mei, másrészt az osztálylétszám hamarosan fogyásnak indul. Rendre, balesetnek látszó, rejtélyes halálesetek áldozatává válnak egyes osztálytársak. Majd kiderül, hogy az események mögött valójában egy átok áll, amit csak úgy lehet megállítani, ha megtalálják az azt fenntartó úgynevezett “dead one”-t, ehhez azonban be kell gyűjteni a nyomokat, hogy megoldódhasson a rejtély.

Jónak hangzik? Nos első olvasatra talán, de higgyétek el, rohadtul nem az…

Another piece of shit…

Amit kapásból érdemes tisztázni az Anotherel kapcsolatban, hogy horrornak egyáltalán nem nevezhető, még akkor se, ha tesz is ilyen irányú kikacsintásokat. Sokkal inkább egy misztikus, rejtélyfejtős thriller szeretne ez lenni, ami egyfajta melankolikus légkört akar teremteni, legalább is egy jó darabig (de erről majd később). A gondok (mint sejthető) most is a kivitelezésben, és főleg annak minőségében keresendők.

Az átokkal kapcsolatban direkt nem fogok lelőni semmi fontosat, hisz valahol ez lenne az anime fő témája, de annyit azért elárulok, logikát és következetességet felesleges benne keresni.

Ami kapásból szemet szúrt nekem, az Anotherben, az a grafika, ami első ránézésre szépnek és kidolgozottnak látszik…

Egészen addig, amíg a szemfülesebb néző rá nem jön arra, hogy az esetek bő 80%-ában, valójában egymást követő álló képeket lát, ahol a karaktereket leszámítva semmi sem rendelkezik valós idejű animációval. Szél csak akkor van, ha valakinek a megöléséhez kell, a felhők csak akkor mozognak, ha épp külön eyecatcher jelenetet kaptak, ráadásul végig csalnak a fény, árnyék hatásokkal.

Emellett random bevágnak majd nekünk mindenféle babákat, amik hol esetlennek, hol feleslegesnek fognak hatni. Ja és kiszúrtam egy failed chaos csillagot is, ahol a lehető legamatőrebb hibát vétették, 8 helyett, 6 ágat rajzoltak csak:

A karakterek közül jelleme igazából csak a két főszereplőnek van, a többiek szerepét és funkcióját gyakorlatilag két szóban össze lehet foglalni: potenciális áldozatok. Ez persze nem feltétlenül jelentene problémát, abban az esetben, ha Koichi és Mei karaktere legalább ki lenne dolgozva, és a hiteles drámához szükséges jellemfejlődéssel párosulna, erről azonban szó sincs.

Koichi egy szerencsétlen, gyáva, tutyi mutyi, minden érdem nélkül népszerűvé váló hülye gyerek, aki folyton egy antiszoc goth loli után koslat, és mit ad isten, közben furábbnál furább dolgokra bukkan, amik látszólag mind egy nagy rejtély kirakós darabkái.

Mei szintén nem több, mint egy nehézsorsú, magányos, extrém külsejű, faarcú goth loli, aki stílusosan egy kívül-belül kripta hangulatot árasztó bababolt alaksorában lakik, és akihez az egyediség jegyében hozzácsaptak egy szemtakarót, felemás szempárral, hogy mindenkiből kellően kétértelmű, bizonytalan érzést váltson ki. Senkihez se lehessen kötni, de a figyelmet azonnal felkeltse.

A karakterekhez hasonlóan, a cselekményvezetéssel sincs minden rendben. Az anime első harmadában sunyi módon megpróbálják azt elhitetni velünk, hogy Mei egy szellem, vagy valami járkáló hulla (ehhez legalább a dizájnja megvan) akit csak Koichi lát. Az ötlet jó, és működhetne is, a gond csak az, hogy közben túlságosan is egyértelmű utalásokat tesznek arra, hogy ez mégsem így van. Egyrészt Mei már rögtön a liftben azt mondja, hogy a “másik feléhez” igyekszik (sok logika nem kell hozzá, hogy kitaláljuk ez mit jelent), másrészt mind Izumi, mind Yukari egyértelmű jelét adják annak, hogy ők is látják. Előbbi akkor amikor Koichi, Mei után szalad, utóbbi meg pont a halála előtt.

Apropó halálesetek, nevetségesen triviálisak. Már rögtön az első hagyott maga után nem is kevés kívánni valót, amikor a kis szerencsétlen meganekko megcsúszik a lépcsőn, és az esernyőjére bukik. A Higurashis tanár bácsinál viszont végleg elpattant valami, és ez után még az addigiakhoz képest is röhejes dolgok kezdtek zajlani.

A második harmadban, hirtelen felindulásból gondol egyet az anime, lelövi a szellemes poént, majd kirakja Koichi szűrét az osztályközösségből, így Meivel már ketten lesznek a klubban. Ám mielőtt még ezzel bármit is kezdenének érdemben (szvsz az anime ekkor járt a legközelebb ahhoz, hogy egy élethelyzetet jól ábrázoljon) váratlanul visszafogadják őket. Az rendben van, hogy legalább apropója volt a kiközösítésnek, majd az azt követő visszafogadásnak, bizonyos animékhez képest akár ezt is erénynek lehetne elkönyvelni, viszont a ráfordított idő kevés volt ahhoz, hogy hatásos legyen ez a szál.

Az unalmas kezdés, és a jól megkezdett, de hanyagul befejezet folytatás után, még megmenthette volna az animét egy erőteljes zárás, ám sajnos ami az utolsó harmadban történi fog, az teljesen kimeríti a porba hullás fogalmát. A visszafogadást követően rögtön egy tengerpartos fanservice részt kap a néző, ahol mindenkiből annyit mutatnak, amennyit csak lehet. A duzzadó lökhárítókra, és a lapos vasalódeszkákra vágyók egyaránt megkapják majd, amit látni akarnak.

A kérdés persze adja magát, hogy mégis mi szükség van ilyesmire egy komolynak szánt animében? Nyilván semmi, de legyünk annyira gálánsak (és naivak), és tudjuk be annak, hogy a cél az volt, hogy a karakterek végre normálisan éljenek egy kicsit (ami persze nem igaz, hisz ennek a résznek is valaki halálával kell véget érnie) de tekintsünk el most ettől. Itt az anime vége, közeledünk a megoldás felé, tudjátok ez az a pont, ahol elvileg sok minden kiderülhetne, és talán még valami mondanivaló, végső tanulság is születhetne. Ehelyett az anime egész konkrétan műfajt vált, és átcsap Higurashiba, közönséges, gagyi slasherré degradálva ezzel saját magát, ahol hangulatteremtés helyett mezei hatásvadászat megy, hisz megfelelő atmoszféra, feszültség híján úgyis az lesz a lényeg, ki, milyen extrém körülmények között végzi be, addigi pályafutását.

(Mint ha csak egy zombis B filmből idéztek volna…)

A zárás után merült fel bennem a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is akart tőlem az Another? Most akkor a kiközösítés okozta lélektani gyötrelmekről szólna? Esetleg az emberi élet törékenységéről? Vagy mindez mellékes, és csak örülnünk kéne annak, hogy megoldódott a rejtély? Nos ha valaki engem kérdez, akkor egyik se, a válasz maga Misaki Mei, pontosabban az, amit a végén tett. Miszerint kezdettől fogva tudta, ki a hunyó, mégis hagyta, hogy meghaljanak még vagy 10-en. Épp ezért kísértetiesen olybá tűnt nekem, hogy az Another, az Elfen Lied-el vállal érdekközösséget a konzekvenciát illetően, és annak a szociopata gondolatnak akar felületet adni, hogy ha szar dolgok történtek velünk az életben, akkor azt jogunk van másokon megtorolni, jelen esetben úgy, hogy hagyjuk őket meghalni. Ergo ebből az a tanulság, hogy mások élete szart sem ér, ha az egyéni sérelmekről van szó.

Another Serious Business

A fantábor persze szokás szerint most is egekig magasztalja az animét, ugyan azt a mintát követve, amit az Elfen Lied óta már megszokhattunk. Vagyis állítják, hogy az anime komoly tartalommal és mély mondanivalóval lett megáldva, csak épp ennek a mibenlétét nem fejtik ki, ellenben a kritizáló személyét előszeretettel támadják, és nyomják rá rögvest a troll bélyeget. És akkor most kiragadnék párat a kedvenceim közül:

“Olyan mint egy jó Stephen King!” -> Minden valószínűség szerint az illető a büdös életben nem látta, teszem azt a Ragyogást.

“sötét rémisztő horror, csak erős idegzetűeknek!” -> Csak szeretne az lenni… tessék Lovecraftet olvasni, na az horror.

“szívfacsaró halálesetek” -> Inkább röhejesek, főleg a végén. Aki kiesik az ablakon, az nem hídba áll be, de a legjobb még mindig az a jelenet, amikor csaj saját magát akasztja fel a vezetékekkel, a többiek meg ahelyett, hogy segítenének rajta, inkább végignézik, ahogy szerencsétlen megfullad. Utána persze jön majd a siránkozás.

“nem tartalmaz fanservicet” -> Ez most ugye csak vicc? Misaki Mei maga a fanservice!

“eszméletlenül hangulatos” -> Spec tudok olyan Mugen videót mutatni, amiben több a horror, mint ebben az egész animében.

Another one bites the dust

Mit is mondhatnék az Anotherről? Új dimenziókat nem nyit meg, melankolikus helyett inkább letargikus, és pontosan beleillik a Higurashi, School Days, Elfen Lied triumvirátusba. A történet klisés és komolytalan, a cselekmény sablonos, kiszámítható, és közben végig hülyének nézik a nézőt. A karakterek kritikán aluliak, érdektelenek, sztereotipok, ráadásul egy idő után rémidegesítőek lesznek, a már-már szándékos hülyeségükkel. A párbeszédeknél semmi olyan nem hangzik el, amin gondolkodni, vagy egyáltalán érteni kéne, unalmasak, sablonosak, és ha valamit netalán mégse értenénk, akkor sincs ok az aggodalomra, úgyis minden a szánkba lesz rágva, előbb-utóbb.

Semmi bajom sincs a thriller műfajjal, és elég sok minden felett hajlandó vagyok szemet hunyni, ám sajnos az olcsóság és a hülyének nézés nem tartozik ezek közé, pláne nem akkor, ha egy olyan valamiről van szó, ami komoly szeretne lenni, de a végeredményt minden igyekezete ellenére se lehet komolyan venni. 4/10

Röviden összefoglalva, nálam az Another egyszerűen csak nem működött. Eddig se voltam oda a P.A. Works munkáiért, de az Anotherel egész konkrétan elérték azt nálam, hogy a jövőben fenntartásokkal fogadjak tőlük bármit, amit kiadnak. Még pár ilyen, aztán őket se nézem majd többe, mint a Gonzot, vagy a Deent.