RoboCop: Rogue City – Félig ember, félig gép, totálisan zsaru

A korábban csak kisebb játékokat készítő, lengyel illetőségű Teyon stúdió, először még 2014-ben hívta fel magára a figyelmet a Rambo filmek videojáték feldolgozásával. Mely azonban pechükre, egy hatalmas blamázs volt. Nem csoda, hogy mikor öt évvel később, 2019-ben kijöttek a Terminator: Resistancel, amiről nagyjából senki se tudott, hogy egyáltalán készülőben volt, az emberek nem sok bizalmat szavaztak neki. Ám meglepő módon, a kvázi nem létező marketing, és a korábbi nagy fiaskójuk ellenére, egy bőven decens alkotást kaptunk. Bár a kritikusok, szaksajtó köreiben nem sikerült különösebb elismerést kivívnia. A játékosoknál viszont értő közönségre lelt, és sikert aratott.

Technikailag nézve, természetesen messze nem egy AAA minőségről beszélhettünk már akkor sem. Ám minden technikai hiányossága ellenére, a játék egy dolgot baromi jól csinált. Nevezetesen képes volt arra, amire a ’97-es SkyNET óra nem nagyon volt példa. Azaz elkapta azt a bizonyos Terminator hangulatot, ami az első két filmet anno sikeressé tette. Illetve sikerre vitte azt, amivel a Genesys film próbálkozott volna, de csúfosan belebukott. Vagyis egyszerre kaptunk egy tributeot, és egy épkézláb folytatást.

A Terminator játékuk sikere után nem meglepő, hogy mikor jött a hír egy készülő új RoboCop játékról, sokan köztük én is, felrakták azt a várólistára. Lényegében nekem idén, illetve visszatekintve kicsit az elmúlt évek megjelenéseire, a 2020-as Mafia remake óta, ez volt az első játék, ami az “instabuy” kategóriába esett. Ráadásul mindjárt a bővített kiadásra ruháztam be, amire nálam nem túl gyakran van példa. (Pedig nem is egy dollárba került…)

Gondolom nem mondok újat azzal, hogy a RoboCop széria, pontosabban annak az első két része, gyerekkorom egyik meghatározó része volt. A Terminator, a Predator, és a Mad Max első két része mellett ez volt az a film, amit megszámolni se tudom, hányszor néztem meg VHS-en. (Anyám nem túl nagy örömére.) Gyerekfejjel szerettem a sorozatot, volt RoboCop figurám, és karácsonyra egy Cobra puskát szerettem volna. =)

Érettebb fejjel nézve persze az ember már rájött arra, hogy valójában az egész RoboCop, önmagában egy erősen B kategóriás akciófilm lenne. Két dolog van, ami mégis kiemelte, és valójában egy sokkal intelligensebb filmmé tette. Az egyik, az a finoman ironikus, ám mérhetetlenül cinikus fekete humora, amivel az akkori amerikai társdalomra reagált. Egy direkt nem túl távoli, hanem nagyon is közeli disztópikus jövőképpel. A másik, az pedig maga RoboCop figurája, aki egyszerre testesít meg és ötvöz három jól bevált archetípust.

Ő a modern lovag fényes páncélban, akit egy nagyon erős kötelességtudat, és morális kód jellemez. Egy modern Frankenstein szörny, akinek a személyiségnek a felébredése, pusztán egy nem várt mellékhatás volt. Egy olyan lény, aki egyedülálló, és épp ezért nem illik be sehová sem igazán. Ember volt, de most már egyszerre több és kevesebb is annál. Aki próbálja megtalálni a helyét az új életében, miközben a múltja töredékeit és súlyát hordozza magával, mint a teknős a páncélját. Ám mindezeken felül egy rendőr, aki a törvényt testesíti meg, és aki annak súlyával sújt le a bűnösökre. Közeledtét már távolról hallani lehet, súlyos léptei félelemmel töltik el a bűnösöket, elbújni nem lehet előle, csak menekülni, aki pedig van olyan botor, hogy dacolni próbál vele, arra kegyetlenül lesújt.

Szerencsére a fejlesztők, pontosan értették ezt, és nekik hála megkaptuk azt a RoboCop játékot, amilyen anno már a 2003-as próbálkozás is szeretett volna lenni, kevés sikerrel.

A játék története a második rész eseményei után játszódik. Az utcákon továbbra is problémát okoz a Nuke nevű narkotikum, és a különféle bandák jelenléte. Az egyik legnagyobb közülük a Torch Heads, akik vezetőjükkel egy váratlanul merész lépésre szánták el magukat. Megrohamozták a helyi TV állomás, a közismert 9-es adó toronyházát, jobbára azért, hogy a helyi esti híradóban, bejelentsék a saját hírüket. A banda vezetője, a magát rocksztárnak képzelő Soot, ezzel kívánta demonstrálni, mire képesek, a városba frissen érkező új és tehetős alvilági szereplőnek, akit csak “az új srác” néven emlegetnek.

A rendőrség persze szokás szerint nem bír a helyzettel, a SWAT erők már a helyszínen vannak, de erősítésre várnak. Ekkor érkezik meg a helyszínre RoboCop, azaz Alex Murphy, aki hű társa, Anne Lewis társaságában úgy döntenek kezükbe veszik az ügyet, és megoldják a helyzetet. Lényegében ez a tuttorial szakasza a játéknak, ahol szépen a történetbe ágyazva, betanulhatjuk az alapokat. Például hogy érdemes jó rendőr módjára körbe nézni, nyomozni, és bizonyítékokat begyűjteni.

Az akciót természetesen siker zárja, azonban hamar kiderül, hogy nincs teljesen minden rendben RoboCop körül. Időközönként furcsa víziók, látomások törnek rá, melyekben összekeveredik a jelen valósága, és a múltjának eltorzított emlékei. Ilyenkor a külvilág szinte megszűnik számára létezni, és olyan lesz, mint egy alvajáró. Ami rendszerint a lehető legrosszabbkor történik vele.

Az egyik ilyen “glitchelésünket” pechünkre megörökíti egy riporter, ami az OCP vezetőségének egyáltalán nem tetszik. Ezért mikor visszatérünk az őrse, nyakunkba varrják az elképesztő seggfejként viselkedő, de kétségtelenül ambiciózus Max Becker-t, aki nem titkoltan a leváltásunkon ügyködik. Ám szerencsére ott a nála jóval empatikusabb Morgan nevű mérnök, aki a fizikai állapotunkért felelős. Valamint az ügyünket frissen elvállaló Olivia Blancher, egy pszichológus, aki Murphy emberi, lelki oldalán próbál segíteni. Lényegében a vele folytatott dialógusok által határozhatjuk meg, hogyan is látjuk önmagunkat, ami kihatással lesz a történet alakulására is.

Nem sokkal később, nagyjából a harmadik küldetés végén tűnik fel aztán a játék voltaképpi főgonosza, az “új srác”, név szerint Wendell Antonowsky. Az első filmben szereplő Emil Antonowsky bátyja. Tudjátok ő volt az, aki elsőként felismerte a benzinkúton, hogy RoboCop, valójában Alex Murphy. Aztán a film végén ő rongyolt bele a furgonnal vegyszeres tartályba. Majd egy darabig olvadt emberként ténfergett, mielőtt szó szerint szétkenték. Wendell pedig bár sohasem tartotta sokra tuskófejű öcsikéjét, az ő megölésével felhívtuk magunkra a figyelmét.

A fickó egyébként azon kívül, hogy kísértetiesen hasonlít az első Die Hard filmben szereplő Hans Gruber-re. (Sokan emiatt is feltételezik már most, hogy a Teyon következő játéka, Die Hard témájú lesz.) Egy remekül megírt, stílusos figura. Kimért, megnyerő, sármos, intelligens, mindig egy lépéssel mások előtt jár. Kellően rejtélyes ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, és az ember képes vele kapcsolatban végig ambivalens érzéseket táplálni.

Nagyjából innét indul be a játék valódi története.

FPS játékról lévén szó, elsődleges célunk természetesen a rosszarcú ellenfelek kiiktatása lesz, lehetőleg minél stílusosabb, látványosabb módon. Amiben számos eszköz lesz majd a segítségünkre. Megbízható oldalfegyverünk, a végtelen tölténnyel rendelkező, ikonikus Auto-9 pisztoly mindig kéznél lesz. Ám menet közben, akár az ellenségektől, akár a pályán elszórva is, számos mordályt a kezünkbevehetünk. Például sörétes puskákat, vagy AK-kat, amik a játék első felében még az elérhető legjobb fegyverek közé tartoznak.

A játék különben érezhetően elég sokat merített az előző Terminator játékban, pontosabban annak az Infiltrator Mode című DLC-jében megismert elemekből. Ilyen például a fémajtók, és a meggyengült falfelületek bezúzásának lehetősége. Az ilyenkor előjövő bullet time, mialatt repkedhetnek a fejlövések. Az ellenségeket becélzó, kivilágító fókusz mód. Az ellenségek megragadásának, és eldobásának, élő pajzsnak használásának képessége. Vagy a rögzített nehéz gépágyúk kézbevételének a lehetősége, amivel szép kis pusztítást végezhetünk.

További hasonlóság, hogy mivel cyborgok vagyunk, alapból sokkal több sérülést leszünk képesek elviselni, mint egy átlag ember. A játék első felében, a rögzített gépágyúkon, és a gránát vetős ellenségeken kívül a mezei punkokat, motorosokat, random bandatagokat lazán hűvösre tehetjük. Különösebb okunk nincs a félelemre, hisz akár féltucat ellenfélen is lazán átgázolhatunk, amíg nem vesznek körbe. Sőt a játék bizonyos szakaszokon ösztönöz is arra, hogy tank módjára törjünk előre, és legyünk agresszívek.

Az egyik küldetés alkalmával például egy ED-209-es társaságában kell előre nyomulnunk, és társunkkal versenyezni, ki képes több ellenséget kiiktatni, míg a célig eljutunk. Máskor pedig egy nagyszájú SWAT parancsnoknak bizonyíthatjuk be, hogy több bankrablót tudunk kilőni, mint az ő osztaga. Azaz van az egésznek egy “power fantasy” érzése, ami egyszerűen csak roppant élvezetes.

A játék második felétől azonban feltűnnek a high-tech fegyverekkel felszerelt zsoldosok, és különösen azok nehéz páncélos verzióival, már egy sokkal taktikusabb, megfontoltabb harcot kell vívnunk. Mivel pillanatok alatt képesek minket ronccsá lőni.

Szerencsére, egyrészt a már ismerős mechanikák közül is sokat átdolgoztak, tovább gondoltak azóta. Ilyen például a fegyver fejlesztés, ahol most már szimpla összepárosítás helyett, úgy kell elrendeznünk a különböző formájú chipeket, hogy azok a lehető legkevesebb zárlatot okozzák. Valamint most már lehetőségünk lesz magának az alaplapnak is a cseréjére. Aminek hála könnyedén testre szabhatjuk, milyen módokban működjön a pisztolyunk. Lehet gyorstüzelő, de gyenge átütőerejű full automata, vagy akár lassú, de halál pontos kézi ágyú, ami akár még vékonyabb felületeken is képes keresztül hatolni.

Ennél némiképp összetettebb a skill fa, melynél számos különböző terület közül választhatunk, melyek nem csak a statisztikáinkat javítják. Hanem bizonyos mérföldkövek elérése esetén, új aktív vagy passzív képességekkel is bővül a repertoárunk. Ilyen például a fémfelületek megvilágítása, amikről vissza tud pattanni a golyó a fedezékek mögött, nehezen belátható helyeken megbúvó ellenségekre. Vagy az egyik legjobb képesség, az időlassítás, avagy bullet time. Amit a Max Payne, F.E.A.R. óta nem használtam ennyiszer.

Érdemes azonban mérlegelni, milyen képességeket oldunk ki. Mivel ezek nem csak a harctéren, de a nyomozások, helyszínelések alkalmával is jól jönnek. Jó megfigyelő képesség esetén észrevehetjük a gyanús helyeket, szám kombinációkat fedezhetünk fel, vagy hogy egy helységben frissen elmozdítottak dolgokat. Kvázi rekonstruálhatjuk, mi történt ott.

Képességeink ezen felül dialógusokat, döntéshelyzeteket is képesek befolyásolni. Magas műszaki jártasság esetén például képesek leszünk felismerni, hogy egy bűnelkövető fegyvere nincs töltve. Vagy alkalmazhatunk akár pszichológiát is, hogy együttműködésre bírjunk valakit.

A RoboCop játék, hasonlóan a Terminatoroshoz, nem egy nyitott játék, hanem egy hibrid. A játéktér alapvetően úgy épül fel, hogy egy-egy küldetés után, mindig visszatérünk az őrse, ahol rendezhetjük ügye-bajos dolgainkat, megpihenhetünk, és felkészülhetünk a következő bevetésünkre. Vannak a nagyobb, dedikált helyszíneken játszódó fő story küldetések. Valamint az azok közötti, azokat összekötő, nyitottabb városi részek, ahol lényegében szabadon mászkálhatunk, és különféle másodlagos, harmadlagos célokat oldhatunk meg. Ezek jellemzően a rendőri munka legváltozatosabb feladataiba vezetnek be minket. Lesz itt túszdráma, gyilkosság kinyomozása, tolvajok nyakon csípése, dealerek letartóztatása, lopott értékek, árúk, drogok rejtekhelyeinek felkutatása. Sőt, még büntető cédulákat is oszthatunk, a kisebb bűncselekmények, szabálysértések elkövetőinek.

Külön tetszett, hogy odafigyeltek még arra is, hogy mivel rendőrtisztek vagyunk, akárkit csak úgy nem vegzálhatunk. Sőt bizonyíték nélkül, ami feljogosít minket rá, bizonyos helyekre csak úgy be sem mehetünk. Mivel direktíváink között szerepel a közbizalom fenntartása is, érdemes mérlegelni, bizonyos esetekben, hogyan járunk el. A játék ugyanis megjegyzi, és reagál a döntéseinkre, ami olykor még a játéktérre is kivetül. Például ha egy fiatal graffiti művészt elengedünk figyelmeztetéssel, ahelyett hogy egyből megbírságolnánk az első ügye miatt, ha később visszatérünk oda, ahová elkaptuk, ez fogad minket.

Apróság, de tetszett, hogy még ilyen részleteket is beletettek. Apropó döntések, ilyesmire már a Terminator játékban is volt már lehetőségünk. Itt viszont sokkal nagyobb súlyt kap, hogy mikor, kinek, és milyen válaszokat adunk, vagy hogyan cselekszünk. Ugyanis nem mindig a kézenfekvőnek tűnő megoldás a legjobb.

Grafikailag a játék erősen közepes látványt nyújt. Amit viszont ezúttal kompenzáltak egy sokkal jobb fizika, illetve egy leginkább a Shadow Warrior remakekre emlékeztető törésmodell rendszerrel. Vagyis most már nincs minden úgy odaragasztva, mint a Terminator játékban volt, sőt elég sok rombolható tereptárgy, felület van, melyek képesek akár rétegesen is törni.

Két negatívumot tudnék ilyen téren felhozni. Egyrészt, hogy sok karakternél a haj, de különösen az arc szőrzet megvalósítása, valami egészen elnagyoltnak, csúnyának hat. Különösen vicces ez akkor, mikor ugyanannak a karakternek a ruházatán a szőrzet meg teljesen jól néz ki. (Ezt azóta patchelték.) Valamint, hogy a hullák valami félelmetesen gyorsan eltűnnek, amint kicsit eltávolodunk tőlük, és kikerülnek a látószögünkből.

Amire viszont most sem lehet panasz, az a játék egyértelműen nagybetűs erőssége, a hangulat. Az egész játékból, a helyszínekből, a karakterekből, az ellenfelekből, süt az a bizonyos RoboCop hangulat. Amikor kell, kellően komoly, és brutális a játék, ugyanakkor nem feledkezik meg a humorról sem. A bizarr TV adások, reklámok, egyes agyament NPC-k reakciói kellően árnyalják a képet. Ráadásul még nosztalgia bombának se rossz a játék, mivel nem egyszer visszarepít minket a CRT TV-k, a VHS-ek, az Arcade játékautomaták, és a neonreklámok hőskorába.

Na és akkor még nem is beszéltem a játék amúgy nagyszerű zeneszámairól, amik közül némelyiket még a játék végigvitele után is szívesen hallgattam:

Összességében azt kell mondjam, nálam eddig a RoboCop játék, simán vitte az év játéka címet. Atmoszférateremtés szempontjából legalábbis mindenképp. Akik hozzám hasonlóan szeretik ezt a franchiset, azoknak ez egy kötelező darab. 8.5/10