Mortuary (2005) – A penészt hányó ghoulok hajnala

Hú emberek… olyan 2009 környékén, akartam már erről a filmről is kritikát készíteni, de aztán valahogy elfelejtettem (neten se találtam meg). Ám ahogy szokás mondani, ami késik, nem múlik. A napokban újra eszembe jutott eme mestermű, rákerestem, és újra megtekintettem. Készüljetek hát fel egy utazásra, a rossz mozifilmek egy újabb egzotikuma vár rátok, ha tovább olvastok… =)

Gondolom mindenki számára ismerős az a szituáció, amikor az ember úgy ül le egy film elé, hogy ugyan előre sejti, az nem lesz se szép, se jó, de mégis ad neki egy esélyt, hátha végül valami nagy meglepetés éri, és elfeledett kincsre lel. Ehelyett azonban valami olyasmit kap, ami totálisan célt téveszt, és pont az ellenkező hatást váltja ki a nézőből, mint amit eredetileg szeretett volna.

Pontosan ez történt, egyik szilveszter alkalmával, körülbelül 5-6 évvel ezelőtt. Összeült a társaság, a TV elé, és mivel a kereskedelmi adókon, illetve az állami csatornákon is, nyugdíjasoknak szóló, szocialista kabarék mentek, ezért másfelé keresgéltünk, valami nézhető után. A Film+, akkor épp horror, thriller estét tartott, amit a szóban forgó filmmel nyitott, és habár az adó, már akkor se a magas színvonalról volt híres, jobb híján ezzel kellett beérnünk. A film első felét ugyan untuk (és untam most is) ám a második felén olyan jól szórakoztunk, hogy utána még napokkal később is elég volt csak felidézni egy-egy jelenetet, már dőlt belőlünk a röhögés.

Köztudott, hogy a horror és a thriller az a két műfaj, amire a leginkább érvényes az a szabály, hogy még a jobb darabok, kortól függetlenül képesek arra, hogy bevonják a nézőt és megborzongassák. Addig a rossz darabok, önön képtelenségük, gagyiságuk folytán, nem csak hitelüket vesztik, de egyben komikussá válnak. Vagyis végeredményben, mondhatni vígjátékokká lesznek, amiken főleg társasággal, remekül lehet szórakozni. =)

Elöljáróban annyit érdemes még megemlíteni, hogy a Mortuary-t, az a Tobe Hooper rendezte, aki a Texasi Láncfűszeres, és a Kopogó szellem kapcsán lehet ismerős.

Ezt már megette a penész…

A családfő elvesztését követően, a Doyle család, egy kaliforniai kisvárosba költözik, az új élet reményében. Az anya, Leslie, hivatása folytán, egy régi ravatalozót néz ki új családi fészeknek, aminek már csak természetes, hogy meg van a saját, sötét rémtörténete, amiben azonban senki sem hisz igazán, sokan egyszerű mesének tartják, amivel az öregek, a gyerekeket rémisztgetik.

A főszereplő, John, a helyi büfében kap állást, szokás szerint megtalálja a szerelem, és ezzel egy időben, rászáll pár suttyó punk, akik puszta szórakozásból piszkálják.

Persze nem sokáig, hisz egy kis esti kiruccanás alkalmával, a ravatalozó temetőjébe mennek rongálni, majd lemennek az egyik ősi kriptába, ahol egy rejtélyes alak elkapja őket, és ezzel megindul a nyomozós szál, ami nem tart sokáig, és nem is derül ki közben semmi. Megérkezik a Sheriff, aki kisvártatva szintén eltűnik a kriptában, miközben a házat és környékét egyre inkább ellepi, a mindent benövő feketepenész.

Ez idáig a film első 50 perce, nagyjából a háromnegyede, ami alatt annyira nem történik, úgy igazából semmi érdekes, hogy nyugodtan át is lehet ugrani, a film e nélkül is bőven érthető lesz. A lényeg ez után következik majd, amikor a film “beindul”, ergo lejtmenetbe kapcsol. Történik ugyanis, hogy az eltűntnek hitt punkerek, váratlanul visszatérnek az étterembe, és mit ad isten, meglehetősen halottnak néznek ki.

Zombik? Dehogy azok… sokkal inkább Tourette szindrómás ghoulok, akik ideggyengék, és szeretnek szavakat ismételgetni, illetve káromkodni, ám mindez nem tartja vissza őket attól, hogy a szokásos reggeli kávéra és sonkás szendvicsre beüljenek. Felidegesíteni azonban nem szabad őket, mert akkor bizony előszeretettel pofán hányják a legközelebbi embert, feketepenésszel.

Mert hogy bizony ebben a filmben, nem ám a kriptalakó, őrült, elő holt ipse lesz a rossz, hanem a feketepenész. Ami bizony olyan sunyi és alattomos, hogy a lefolyón feljőve, még a halottakat is visszahozza az életbe, akiket a halottasházban tárolnak.

Természetesen, ez lesz az a pont, ahol hősünk anyja is szembesül a nem mindennapi, gonosz csodagomba hatásaival. Tipikus klisés jelenet következik, amikor a karakter leejt valamit, majd mikor felveszi, a “zombi” már ott áll mögötte, és az állkapcsát helyezgetve várja, hogy észrevegyék.

Na most, egy ilyen jelenet, ugyebár 3 féle képen érhet véget.
1; Dulakodás tör ki, aminek a végén szerencsésén megszökik a karakter.
2; Dulakodás tör ki, aminek a végén megölik a karaktert.
3; Dulakodás tör ki, aminek a végén ugyan sikerül elmenekülnie a karakternek, de megfertőződik, például egy harapás miatt, és ennek majd később lesz következménye.

Ezek közül kéne valamelyiknek bekövetkezni, egy átlagos zombis filmben, de nem ám a Mortuary-ban! Itt ugyanis egy igazi forradalmi újítás történik, mert hogy a zombik nagy hirtelen körbeveszik, és határozottan pofán hányják az áldozatukat.

Aki bizony ki nem fogjátok találni, mit csinál, miközben újdonsült barátai lemennek a kriptába sziesztázni, bizony, felmegy a konyhába, és teleokád egy egész leveses fazekat, amit fel is szolgál, a családi vacsoránál.

Hőseinket természetesen nem zavarja sem az, hogy a házat beteríti a feketepenész, sem az, hogy a csirke alá be sincs gyújtva a sütőben, de még csak az sem tűnik fel nekik, hogy az anyjuk kísértetiesen úgy viselkedik, mint a punkok, az étteremben.

Most jön azonban csak az igazi csattanó, ugyanis hamarosan jön a konfrontáció, ami kapcsán ugye felmerül a már jól ismert, “hogyan öljünk meg egy zombit?” kérdéskör. Aki járatos a témában, erre kapásból vágná is rá a lehetséges megoldásokat, miszerint:

– Fejbe kell lőni őket.
– Valami keményebb munkaeszközzel, szét kell verni a fejüket.
– Fel kell őket gyújtani / robbantani.

Na kérem, ez az, amit itt el lehet felejteni, a Mortuary ugyanis, ismét újítani szeretne, és egy új, szuper hatékony ellenszert javasol nekünk a zombik ellen, konyhasót, amitől úgy elégnek a csúf élőholtak, mint vámpírok a napfényben. Mert hogy főhősünk nője bizony sót tesz a penészbe, amitől az anyuka rosszul lesz, majd bárdra kapva megőrül. Erre fel ők hirtelen megvilágosodnak, és sós dobozokkal nekiállnak irtani a zombikat, mint nyugdíjas mamák, a veteményre leselkedő meztelen csigákat.

Sőt ez a film, olyan zseniális, hogy még ennél is továbbmegy, és itt már láthatunk belső viszályt is a “zombik” között. Mert bizony a sheriff, sörétes puskával szétlövi majd, a punk srác fejét, amiért az beszólt neki, hisz köztudott, hogy a törvény őrét, még az élő holtak között is tisztelni kell. =)

(A zsaru egysorosa: “No more graveyard babies!”)

A film vége? Értelmetlen, semmitmondó, és nyitott. Igazság szerint, lehetne ezt még firtatni, és olyan, feltehetően következetlenségből fakadó hibákat kiemelni, mint hogy a rendőrautó, egyik jelenetről a másikra eltűnik az udvarról, vagy hogy a punk lány haja liláról, pirosra vált a végére, de ez már a legkevesebb, ezen a szinten. =)

Komikus kudarc

Azt hiszem a Mortuary azok közé a filmek közé tartozik, amiről nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez már nem csak simán gagyi, ez nem szörnyű, hanem ebben már valahol “zsenialitás” van. Mint thrillere (mert hogy elvileg az lenne), simán 1 pontot adnék, de mivel a film utolsó harmada annyira képtelen és ostoba, hogy  képes megnevettetni a nézőt, ezért megérdemel egy 3/10-et.