Saikano – Értelem helyett érzelem

Vannak animék, amiket szeretek, vannak animék, amiket nem szeretek, vannak animék, amiket szánok, és vannak az olyanok, mint a Saikano…

Ugyan többen is előre figyelmeztettek az ismerősök közül, hogy a szóban forgó mű, legalább akkora gondokkal küszködik, mint a részben hasonló témát feszegető Elfen Lied (és társai), ám azt kell hogy mondjam, a Saikano, bizonyos szempontból nézve, még azt is sikeresen alulmúlta. Ez az a kategória, ami számomra már fájdalmasan Japán.

Eligazítás

Egy történetet, általában kétfajtaképpen szokás felépíteni. Van a klasszikus, lineáris történetvezetés, amivel általában az akció és/vagy humorközpontú, mainstream művek élnek. Ahol a főkarakter, célirányosan halad előre, folyamatosan zajlik az akció és az ármánykodás, és már az elején látjuk a fényt, az alagút végén.

Ennek ellentéte, a non-lináris megközelítés, amikor megadjuk a kezdőlökést, például külső behatások formájában. A közbenső műsoridőben, fenn tarjuk az érdeklődést utalásokkal, visszaemlékezésekkel, csavarokkal, szimbólumokkal, részinformációkkal. Majd a végére minden összeáll, és ha akad is néhány (szándékosan) elvarratlan szál, a kérdéseink többségére, elfogadható válaszokat kapunk. Rendszerint a komplexebb, komolyabb hangvételű művek esetén választják ezt (nyilván nem véletlenül).

Két szabály van érvényben. Az első, hogy függetlenül attól, melyik stílust választják, kulcsfontosságú elem lesz, a megfelelő hangulati közeg megteremtése. A második, hogy a kettő egymással, nem kompatibilis. Magyarul nem szokott jó vége lenni annak, ha mégis megpróbálják őket összekeverni.

Ha előbbit próbálják az utóbbival keverni, akkor a cselekmény mérgezett egér módjára kezd össze-vissza csapongani, rossz értelemben kaotikussá válik, “elveszejti a nézőt a rengetegben”, és mind e miatt, a végére semmit se fogunk belőle érteni.

Ellenkező esetben, ennek a fordítottja történik, amikor a cselekmény, faltörő kossá válik, ami áttör mindenen, és nem hagy maga után semmi mást, csak romokat, temérdek megválaszolatlan kérdés formájában. Így legjobb esetben is, mindössze egy jó koncepciót látunk majd a végén, amivel érdemben nem tudtak mit kezdeni.

A Saikano, utóbbi kategóriát erősíti, azzal a különbséggel, hogy itt a koncepció, maximum középszerűnek nevezhető, és inkább a dolog “nem tudtunk vele mit kezdeni” része dominál, mintsem az átrohanás esete.

A holnap barátnője

Az anime elején megismerjük a két főszereplőt, Shuujit és a barátnőjét, Chiset, a járulékos mellékszereplőket, illetve valami csere naplóról is szó esik.

Majd nem sokkal később, Shuuji már a barátaival vásárol, amikor hirtelen Amerikai bombázók támadják meg a várost (ugyan nem mondják ki, de teljesen nyilvánvaló).

Ekkor azonban feltűnik az égen egy apró, fényes tárgy, ami villámgyorsan, sorban szedi le az ellenséges gépeket. Shuuji közben elszakad a barátaitól, és mindenféle különösebb ok nélkül, a jelenség nyomába ered, akit utolér(!) és mily meglepő, a barátnője, Chise az, némiképp gépesítve.

“It’s a bird… It’s a plane… No! It’s a shitty cliché!”

Személy szerint, nagyjából ekkor hagytam volna a francba az egészet, elsősorban a koncepció önön ostobasága, másrészt a hányaveti kivitelezés miatt, és tettem volna szélsebesen, az őt megillető dropped kategóriába. Ám végül, mégiscsak a folytatás mellett döntöttem. (Mint oly sokszor, most is hiba volt.) Ha nagyon objektíven szeretném megközelíteni a Saikanot, akkor azt mondanám, a fentebb felvázoltak, alaptörténetnek akár még elmennének, csak hogy itt konkrétan ennyi a történet. A 13 részesre kalibrált műsoridő, egyszerűen túl hosszúnak érződik. Van kezdésnek egy motivációs szál, de a közbenső műsoridőben, nem történik semmi érdemleges. Ezen pedig nem segít, az égvilágon semmi.

Ilyenkor jön a kérdés, hogy ha történet nincs, akkor mi van helyette? Nos igazából semmi, köszönhetően annak, hogy a karakterizálásba, kábé annyi időt fektettek, mint a történet kifejtésére, vagy a hangulatteremtésre, semmit. Egész konkrétan annyi történik, hogy Shuuji és Chise, kölcsönösen megcsalják egymást, egy egymástól elhidegült házaspárral (swingerek?), de a végére csak rájönnek arra, ami már az elején is teljesen nyilvánvaló volt, hogy ők bizony, csak egymást szeretik.

Hiába van egy erősnek szánt érzelmi szál, a két főszereplő között, ha egyszerűen nincs valódi mélysége, sőt igazából annyira felszínes az egész, hogy semmi más nem jön át a néző számára, csak az, hogy az egész konfliktus hátterében, a szex áll. Itt gyakorlatilag mindenki lelki problémája a szexből, pontosabban annak hiányából fakad, amire természetesen maga a szex, a megoldás. Ráadásul ezt még tetézik azzal, hogy egyszerűen nincs egy olyan pár (Shuuji szüleit leszámítva), akik akár lélekben, akár testileg hűek maradtak volna egymáshoz. Mint ha a hűtlenség, olyan törvényszerűség lenne, mint hogy a nap keleten kel, és nyugaton nyugszik.

Itt már nem csak arról van szó, hogy a karakterek (mint ilyenkor általában) rém ostobák és naivak, hanem itt a karakterek többsége, korrupt is. Shuuji például, a tipikus menő srác szerepben tündököl, aki azért menő, mert látszólag semmi sem érdekli, de titokban persze mély érzései vannak, és igazi életbölcsességeket oszt meg a nézővel. Valójában viszont, egy önző, suttyó, gyáva alak, aki hatalmas közhelyeket puffogtat, amiket az ember legszívesebben átugorna. A romlottságát egyébként jól mutatja az a jelent, amikor végre összeszedi a tökeit ahhoz, hogy bevallja “élete szerelmének”, hogy többször is megcsalta, majd utána azon siránkozik, hogy milyen rossz már neki, mert Chise kidobta (ergo, hogy nem lesz szex). Persze Chise is csak addig fog megkínzott, megcsalt, szenvedő cutienak hatni, amíg kicsinyes önzésből, ő is meg nem csalja “élete szerelmét”. Aztán visszamegy hozzá.

Maga a háború is, olyan távoli benyomást kelt. Egyáltalán nem érezni azt, hogy itt igazából bárki sorsáért is különösebben aggódni kéne, vagy sajnálkozni az elvesztése miatt. A katonák se csinálnak különösebben mást, mint hol a barakkokban, hol az ellenőrző pontoknál, hol a csatatéren dumálnak, és ha esetleg harcra kerül a sor, akkor is csak annyit látunk, hogy a semmibe lövöldöznek. Nem egy vesztésre álló háborúban, a túlerő ellen hősiesen küzdő, önfeláldozó emberek benyomását keltik, hanem üresfejű papírmasékét, akik semmire se jók, és csak statisztálnak Chise mellett.

(Uz ur shootaz ya gitz!)

A beleélést tovább nehezítették az ostoba chibis poénkodások, és az olyan jelenetek, amiken vagy kínomba röhögtem, vagy majd a hajamat téptem miattuk. Például ott volt az a jelenet, amikor Shuuji és Chise, biciklivel(!) menekülnek, partnak felfelé(!), mire Chise hátából, indokolatlan mennyiségben rakéták(!) kezdenek potyogni, amik nem felrobbannak az aszfalton, hanem mint a tűzijáték rakéták, elindulnak az ég felé.

Vagy ott volt az a “kedvencé” vált jelenet, amikor az egyik mellékszereplő (az egyetlen, aki nézett is ki valahogy), összefut egy lelőtt ellenséges gép pilótájával, aki megadja magát, ennek ellenére ő ordítva megpróbálja lelőni. A pisztoly persze nincs kibiztosítva, így hagyva elég időt a pilótának, hogy az elővegye a sajátját, és a végén a “drámai hatás kedvéért”, egyszerre lőjék le egymást.

Mielőtt pedig valaki félreértené, nem, nem az a bajom, hogy mekkora klisé ez a “egyszerre lövik le egymást” jelenet, mert ez az érdektelen benne. Itt arról van szó, hogy ez a jelenet is azt mutatja, mennyire rosszul lett felépítve ez az anime, és mennyire szembemegy a moralitással. Hogy miért? Nos azért, mert egy ilyen jelenet, egy színvonalas műben, úgy néz ki, hogy a lány, bár fegyvert szegez a pilótára, kavarognak benne az érzelmek, és szíve szerint bosszút állna, ám végül leengedi a fegyverét, és futni hagyja, mert az értelem, felülkerekedik az érzelem felett. Belátja, hogy nem lesz neki attól jobb, ha megöli, mert a barátját ez nem fogja visszahozni, és nem ítélkezhet önkényesen, egy másik ember élete felett. Magyarul, hogy egy magasabb erkölcsi szinten áll, mint a vele szemben álló.

De említhetném akár az anime végét is, ami megint nem mutat túl azon, hogy bedobtak pár, más művekben sikeressé, híressé vált elemet, aztán úgy hagyták, és mily meglepő, önmagukban ezek semmit se értek.

Szóval miután Shuuji és Chise túlestek a békülős szexen, Chise úgy dönt, ideje véget vetnie a háborúnak, ami természetesen azzal jár, hogy fel kell magát áldozni (és mindenki mást is). Egy apokaliptikusnak szánt jelenet következik, amit nem ám úgy kell elképzelni, mint a például a Watchmenben, az end blastet, hanem úgy, hogy hatalmas gyökerek kezdenek kinőni az égből, amik villámokkal ledarálják a közelgő megszállókat, majd jön egy rém gagyi CGI szökőár (ala Gonzo quality), ami elsöpör mindent.

A csapás egyetlen túlélője, Shuuji lesz, aki egyedül marad a kopár senki földjén (Twilight Zone nyúlás), majd összefut Chise lelkével, és közösen megbeszélik, hogy milyen jó lesz nekik így együtt, mert Chise, örökre élni fog Shuuji szívében.

Aztán az egyesülést követően, Chise lelke, mint a Stalkerben, a Monolith kristály, egy olyan illúziót teremt Shuuji számára, ahol minden olyan, mint ha a háború, meg se történt volna, ahol örökké együtt lehetnek.

Értem én, hogy ezt nagyon meghatónak szánták, az érzelmi töltet meg is van benne, ám én bizony nem tudtam elsuhanni azon egyszerű tény felett, hogy ez az egész, meglehetősen cinikussá válik annak fényében, hogy hideg fejjel belegondolva, Shuuji, valószínűleg holtan esett össze, néhány nap után.

She, the Failed Weapon

Mit is mondhatnék hát a Saikánóról, úgy összességében? A történet, valami egészen elképesztően gyenge és összecsapott, pedig mindössze két dolog kellett volna hozzá, egy jó forgatókönyv, és némi kreativitás. A karakterek kritikán aluliak, sőt nekem speciel majd mindegyik tudott olyan indokot adni, amiért nem hogy sajnálni nem tudtam, de egyenesen rühelltem. A cselekményvezetés, nemes egyszerűséggel pocsék. 8-10 rész után, még mindig nem volt világos, hogy tulajdonképpen vezet e ez az egész, egyáltalán bárhová is? Sokszor már azt se értettem, egyik-másik szereplő, hogy került a képbe, mit-miért csinál, vagy hogy egyáltalán, hol járunk és mikor? Mennyi idő telt el két jelenet között, és hogy egyik jelenet, hogy következik a másikból?

De feltehetnék akár olyan egyszerű kérdéseket is, hogy miért pont egy naiv, lelkileg sérülékeny, érzelmileg labilis kislányból kellett szuperfegyvert csinálni? Miért csak egyet csináltak? Ha megvan ahhoz a technikájuk, hogy egy ilyen fegyvert létrehozzanak, akkor a mezei katonáknak miért nem futja még gránátra se? Miért tört ki a háború, és miért pont az USA az ellenség? Bár erre vonatkozóan, van egy tippem…

Miért azaz anime alcíme, hogy “Az utolsó szerelmes dal, ezen a kis bolygón”? Miért vannak francia szavak és mondatok az introban? (Gondolom ez is olyasmi lehet, mint Lucy és Klimt kalandjai.)

Ennek az animének, a szerelem erejéről, a sorsszerűség kérdéséről, emberi döntésekről és azok előre nem látható következményeiről, kéne szólnia, miközben kritikát fogalmaz meg a világról, társadalomról, az emberi természetről, és rámutat, például az eszmék jelentéktelenségére, a háború céltalanságára, az önpusztítás értelmetlenségére. Mindebből azonban, semmi nem jön át.

Helyette kapunk közhelyes frázisokat, értelmetlen jeleneteket, és egy hatalmasnak látszó érzelmi vihart, egy emocionális tornádót, ami képes ugyan beszippantani, az arra fogékony nézőket, csak hogy ha valaki, ennek a viharnak képes a mélyére nézni, akkor hamar rájön arra, hogy az egész, végtelenül felszínes. Rettentően felfokozott, de mélysége az nincs.

Mindezek ellenére, nem nevezném egy nézhetetlenül rossz animének a Saikánót, mert inkább fárasztó és unalmas, mint irritáló volt. Ám a magam észéről, én ezt nem ajánlanám senkinek se. Hacsak valaki nem vevő a letargikus melodrámára, mert akkor ezt neki találták ki. 3/10