Sword Art Online – Tápolj, vagy meghalsz!

A tény, miszerint ma az anime ipar (is) globális ötlethiányban szenved, nem egy új keletű jelenség. Ehhez elég mindössze azt megnézni, miket övezett illetve övez nagyobb körülrajongás, mondjuk az elmúlt 7-8 év felhozatalából. Példának okáért, elég csak teszem azt a KyotoAni animéire gondolni, vagy a frissebb kiadású Guilty Crown-ra. Utóbbit nem véletlenül hoztam fel, mert mindkét anime ugyanabban a szindrómában szenved, nevezetesen egyformán összecsapottak, és átgondolatlanok.

A különbség mindössze annyi, hogy még a GC legalább audiovizuális szempontból megüt egy viszonylag magasabb minőséget, addig a SAO, minden téren igénytelen.

Modern trendek átka

Ha az ember körülnéz kicsit az anime piacon, akkor két dolog válik számára nyilvánvalóvá, a mai kínálatot illetően. Az egyik, a már említett ötlethiány, a másik, ami ebből következik, hogy a legtöbb stúdió (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) mint ha nem tudná, mit kezdjen a kezei közé került címekkel. Kreativitás híján, próbálják minél kevesebből megúszni az adott projektet, ami egyes stúdiók esetén azt jelenti, hogy alárendelik az egészet az általuk preferált fanservice csomagnak. Mások viszont azon elv szerint járnak el, hogy minél több divatos klisének sikerül megfeleltetni a terméket, vélhetően annál szélesebb lesz a potenciális vásárlók tábora, következésképp, jóval nagyobb eséllyel fog pénzt hozni a konyhára.

Természetesen az éremnek most is két oldala van, ergo még a stúdiók az előállított termék minőségéért felelősek, addig a nézőközönség azért, hogy mit fogad be.

A SAO jellegét és funkcióját tekintve, tökéletes példája ennek a jelenségnek. Az MMO alaptémával megszólít egy bizonyos fogyasztói réteget (ami önmagában nem lenne baj), aztán elhalmozza őket megannyi, az unalomig ismételt klisével, de ezen kívül semmi tartalmasat nem nyújt, csak a nagy büdös semmit képes felmutatni. Akárcsak a GC, a SAO is csak azoknak lesz “új, elgondolkodtató, megható, egyedi” akiknek semmit se mond például Go Nagai, vagy Leiji Matsumoto neve (már hogy anime, manga viszonylatnál maradjuk).

Online börtön

A történet elég egyszerűre veszi a figurát. 2022-ben kiadnak egy NervGear nevű új eszközt, ami az emberi érzékekre hat, és lehetővé teszi, hogy a felhasználó, a gondolatival cselekedjen, virtuális térben. Hogy legyen is min kipróbálni, a vásárlók egy MMORPG-t kapnak a konzolhoz, ami Sword Art Online névre hallgat. Limitált kiadásról lévén szó, csak 10.000 példány kerül kereskedelmi forgalomba, ami szinte azonnal el is fogy.

Ám amint mindenki becsatlakozott a játékba, hirtelen furcsa felfedezést tesznek, a kijelentkezés gomb ugyanis hiányzik a főmenüből. Először mindenki hibának véli, ám hamarosan feltűnik a vörös csuklyás game master (hatásszünet) majd elmagyarázza, hogy ez a funkció szándékosan lett kihagyva, és a játékból csak úgy lehet kijutni, ha legyőzik a főgonoszt (na vajon ki lesz az?) aki a 100 emelet magas torony, legfelső emeletén tanyázik (tisztára mint valami népmesében).

Apró bökkenő, hogy a játékban mindenkinek csak egy élete van, így aki kalandozás közben elhalálozik, az a valóságban is fűbe harap. Egy, a sisakba rejtett kis modul, mikrohullámokkal kisüti a szerencsétlenül járt játékos agyát, és ugyanez történik akkor is, ha megszakad az online kapcsolt, lekapcsolják az áramot, vagy ha megpróbálják eltávolítani a sisakot. Utolsó fricskaként a mester törli az összes felhasználó skinjét, így mindenkinek a valós külsejével kell továbbjátszania (ez egyike volt a SAO kevés, megmosolyogtató pillanatának).

A sorozat főhőse Kirito, a szerencsés játékosok egyike, és bizony kitaláltátok, ő lesz majd a “megmentő”, aki a vállaira veszi egész középföldét… vagyis akarom mondani… a SAO világát, és jól legyőzi a főgonoszt. Ami elviekben nem sikerülhetne neki egymagában, a gyakorlatban mégis fog. Nagyjából erről szól az anime. Adott egy érdekesnek mondható felvetés, mindössze annyi vele a gond, hogy az apastoryban rejlő potenciál ellenére a recept, max papíron mutat jól, a megvalósítás azonban csapnivaló. Leginkább azért, mert hülyének nézik a közönségét.

A technika ördöge

Az egész, valahol a (nem létező) játékmechanizmus körül kezd sántítani. Bővebben, mivel a SAO ugyebár egy játék lenne, ezért amolyan formaság gyanánt, kötelező jelleggel bekerült néhány erre emlékeztető elem. A dolog nagyjából úgy néz ki, hogy minden játékos előhívhat egy holomenüt, ahol rendezgetheti az adatlapját, céhes dolgait, egyebeket.

Mindenki rendelkezik HP bar-al, valamint kap a feje fölé egy The Sims ihlette kis lebegő mood kristályt.

A SAO játék része, ezzel nagyjából ki is fújt. Laikusoknak ennél több nyilván nem is kell, aki azonban némiképp képben van a témával, az látja, hogy igencsak vérszegényre sikeredett ez a koncepció. De nem csak a software, hanem a hardware rész (ki nem fejtése) is hagy maga után, nem is kevés kívánnivalót.

Kezdeném azzal, hogy maga ez az egész mikrohullámos alapötlet úgy hülyeség ebben a formában, ahogy van. Akinek van otthon mikro sütője, az pontosan tudja, hogy működik. Egy sima, otthoni hálózatra csatlakoztatott eszköz a büdös életben nem fog felvenni akkora feszültséget, ami ahhoz kell, hogy 1 másodperc alatt kisüsse az ember agyát. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen erejű mikrohullámok előállítására képes készülék nem hiszem, hogy elférne egy bukósisak méretű eszközben, sőt valószínűleg a szobában se.

Ugyanígy érdekes volt, azaz elképzelés is, hogy ha megszakad az internetes kapcsolat, vagy lekapcsolják a gépet, akkor az ugyanúgy halállá jár. Kedves internetező fele barátaim, hányszor szokott olyan történni, hogy valamilyen okból, váratlanul megszakad az internet kapcsolat? =) Na és ha épp áramszünet van? Vagy a gép adja be a kulcsot a folyamatos igénybevételtől? Akkor azok a felhasználók “így jártak”?

Apropó, ha már egy játékról van szó. Akkor miért áll meg a tudomány attól, mert nincs logout gomb? Ez most valami burkolt kritika akart volna lenni, arra a felhasználói rétegre célozva, akik a nagy, színes, domború menügombok nélkül képtelenek használni egy programot? Csak mert másra nem nagyon tudok gondolni. De rendben, tételezzük fel, hogy tényleg olyan profin zártra van megírva az egész rendszer, hogy semmi más módja nincs a kijutásnak, mint a játék végig vitele. Mit tennék hát akkor, ha az életem múlik egy játékon? Csalnék! Aki valaha is játszott már bármilyen játékkal, az tudja, hogy számtalan módja van a “legális”csalásnak, vagyis amikor nem a programot manipuláljuk, hanem annak mechanizmusát használjuk ki. Gondolok itt olyanokra, mint a campelés, vagy a pull, stuck, már csak hogy a legegyszerűbbeknél maradjunk.

Igaz ugyan, hogy Kirito cheaternek van nevezve a játékban, mert beta tester volt, csak hogy ez egyrészt nem csalás, másrészt már a 2. epizód körül ki fog derülni, hogy a tudása nem sokat ér, lévén a végső változatra megváltoztak a dolgok. Amit ő csinál, az csak mezei táperkedés.

Egyébként, milyen szerepjáték már az olyan, ahol a tradicionális karakterosztályok, mint a Warrior, Rogue, Mage nem léteznek? Helyette szinte mindenki amolyan mezei Swordman, Spearman. De nem csak ez volt érdekes, hanem például az inventory, attributeok, skillek, perkek, buffok is szinte teljesen hiányoztak, ebből az úgynevezett RPG-ből. Néha ugyan megemlítettek ezt-azt (duálozás), amikor épp eszükbe jutott, de felvezetve és következetesen alkalmazva egyik se volt. Ráadásul a Sims érzetet csak tovább erősítették azzal, hogy a karaktereknek enni, aludni, egyéb testi funkciókat ellátni ugyan úgy kell. (Szinte láttam magam előtt a következőt: leesik Asuna funja -> Kiritoval ágyra mennek -> fun max) Szóval inkább volt ez valami MMO Action Adventure Lifesim.

A helyzetet pedig csak súlyosbítja, hogy a SAO, a technikai buktatóktól függetlenül is egy igen pocsék anime lett.

A kudarc szintjei

Alapesetben ahhoz, hogy egy anime jó legyen, három dolog kell. Érdekes és stílusos karakterek, átgondolt, szórakoztató történetvezetés, és hangulat. Na pont ez az, amiből a SAO egyiket se képes teljesíteni.

Az animének valami egészen szörnyű, hektikusan ingadozó a ritmusa. A cselekményben nincs semmi dinamika, nem pörög, hanem csak időt ugrik. Ráadásul ezek az időugrások, teljesen súlytalanok. Az új ruhákon, és azon kívül, hogy felment a karakter adatlapján egy szám, szinte semmi se változik. Maga a szintezés is ott veszti el az értelmét, hogy követhetetlen. Nem ritkán 10-20 szinteket ugranak, Kirito már a 3. rész körül 50-es szinten van. Ergo még annyi értelme sincs ennek az elemnek, mint a Dragon Ball-ban, a harci kapacitásnak. Cserébe a lassú, beszélgetős jeleneteket igencsak meg fogjuk érezni. Köszönhetően annak, hogy a karakterek hol frázisokban beszélnek, hol olyan dolgokra csodálkoznak rá, amik teljesen maguktól értetődőek. Ehhez pedig bőven elég az első 3, 5 epizód megtekintése. Valahol ekkortájt kezdjük majd érezni, mennyire sok is az a 25 rész.

Apropó karakterek, merem állítani, egy darab értékelhető nincs köztük. Jellemfejlődésről pedig ne is álmodjunk.

Itt van nekünk ez a Kirito gyerek, mint főszereplő, akiben, nos… nincs semmi megkapó. Az elején játssza a magányos, öntörvényű vagabondot, aztán a 2. rész után egyre inkább hős lovagot szeretnének belőle csinálni, tudjátok abból a fajtából, aki nem akar hős lenni, de a “sors keze” nem engedi, hogy elkerülje a “végzetét”.  A baj csak az, hogy ez a szerepkör még kevésbé bizonyul működőképesnek, mint az előző. Egyszerűen hiányoznak a karakterből a nemes, magasztos, de még a mezei hősies vonások is. Nincs benne semmi férfias, semmi olyan, ami miatt akár egy kicsit is fel lehetne rá nézni. Külsőre meg olyan szinten lett School Days Makoto, hogy már-már azt vártam, mikor kezd háremet építeni. =D

Természetesen, minden hős mellé, így Kirito mellé is kell (vagy inkább jár) egy jövendőbeli hölgy, aki itt Asuna (értitek, A Suna) névre hallgat. Ő a tipikus misztikus maca szeretne lenni, látszólag a nehezen kapható fajtából. Kár, hogy neki sincs semmi erénye. Olyan szinten érdektelen mind ő maga, mind az, amit csinál, hogy a funkcionális waifu szerepkörön kívül, semmi haszna nincs az ottlétének. Már azt leszámítva, hogy miatta indul majd el az ALO.

(A vacsora épp Wilma Flintstone ajánlásával készül.)

Rajtuk kívül még egy fontosabb karakter lesz, Suguha, aki majd az ALO-ban fog szerepelni. Nagy dolgokra persze nem kell gondolni, ügyeletes Asuna klón lesz, amíg meg nem kerül az eredeti, miközben adja az alapot, a vérfertőzős fanservicehoz.

A többiek? No komment. Olyan karakterek sorsa, elvesztése miatt kéne aggódnom, sajnálatot éreznem, akik egy 25 részes animében, egy epizódban szerepeltek, nagyjából 5-10 percet? Ráadásul addig se csináltak, vagy mondtak semmi emlékezeteset.

Különben azon se tudtam eligazodni, hogy ezek a “hardcore rpg fanok” mégis miért úgy viselkednek, mint egy rakás dilettáns szerencsétlen, akik csak véletlenül kerültek ebbe a játékba? Egyenesen komédiába illő volt, miszerint 3 hónapig nem jöttek rá, hogy a játéknak van kézikönyve. Arra is úgy rá csodálkoztak, mint ha Jézus legújabb testamentuma lenne.

(The Holy Guidebook)

Na de ha már karakterek, akkor párbeszédek… ritkán mondok ilyet, de ennyire amatőr, szánalmas, és alaphangon kínos monológokat még az Another-ben se hallottam. Itt külön ki kell emelnem azt, amikor Kirito, az első guildjében, összebarátkozik az akkori waifu jelöltjével, Sachi-val, a tipikus szende, félős kiscsajjal, majd a következő beszélgetés zajlik le köztük:

– Szökjünk meg együtt!
– Honnét?
– A játékból?
– Úgy érted legyünk öngyilkosok?!
– Talán. Nem, mégsem, hazudtam.

Majd a folytatás:

– Félek a haláltól!
– Te félsz a haláltól?

Damn it man! Ain’t you da master of the obvious?

Az ellenfelekről szintén nem tudok semmi jót elmondani, röhejesek, komolytalanok, és fantáziátlanok. A Kobold király például úgy néz ki, mint egy kenguru, és egy kutya légyottjából létrejött, elhízott, hegy magas debil.

A kedvencem azonban (nekem is) a retardált, renegát télapó volt, amit nem is értem, hogy gondolhattak komolyan.

A főellenség? Szánalmas. Könnyebben adja magát, mint az első szint bossa. Ám nem is ez az érdekes, hanem az, ami utána jön. Mikor rájön a néző, hogy a főboss legyőzése csak egy ürügy volt arra, hogy táptalajt nyújtsanak az azt követő időhúzásnak, az ALO arc-nak.

Az ALO, (ALFheim Online) nem más, mint a SAO folytatása, vagyis az anime saját filler arc-ja, ami érdemben semmit nem tesz hozzá a storyhoz, csak azt mondja el újra, amit már eddig is tudunk. A lényegét akár egyetlen slágerből idézett mondattal össze tudnám foglalni:

Az új tündéres dizájn nyilván ízlésfüggő, de számomra ez még nevetségesebbé tette az egészet, sőt ki merem mondani, elég buzisnak éreztem. Az itteni főellenség bénább lesz, mint az előző volt. Arról a gyenge próbálkozásról meg már szót se ejtsünk, amikor megpróbálnak úgymond “magasabb” értelmet adni az egésznek, egy totál semmiből jövő csavarral, sikertelenül.

A grafikáról (amitől szintén sokan el vannak ájulva) annyit tudok mondani, hogy nagyon szép állóképek vannak benne. Amint viszont bármi mozgásba lendül, olyan qualityket kapunk, mint ha egy gyengébb Deen, Gonzo produktumot látnánk. A harcok rendre hemzsegnek az ilyenektől:

Sőt a háttérkarakterek megjelenítésénél, még ennél is tovább mennek. Amíg jól el különülnek egymástól a nevesített, egyedi dizájnnal megáldott csapattagok, addig nincs gond. Amint viszont egy nagyobb csata jön 5-10 statisztával, már nem fogjuk tudni megkülönböztetni, ki-kicsoda.

Részben ide, a vizuális részhez sorolnám a fanservicet, ami simán csak gyenge. Bennem legalább is semmit sem mozdítottak meg.

Ugyan az ALO vége felé összehoznak majd egy kamu tentacle jelenetet, ami viszont azon túl, hogy alapból nem az én műfajom, még kinézetre is gáz.

(Mido Miko sikeresebb volt ebben a szerepben.)

Log out and delete

A fentebb leírtak fényében lehet naivan hangzik, de én az anime végére vártam volna valamit, akármit, ami miatt azt mondhatnám, megérte vele ennyit szenvedni, de nem. Helyette rám zúdítottak annyi virtuális nyálat, ami még egy shoujonak is egészségére vált volna. Ergo a finálé csak azt bizonyította be, hogy a SAO lényegében végig olyan volt, mint egy délutáni matiné. Nem szólt ez az égvilágon semmiről, legalább is semmi olyanról, amit ne lehetett volna kikövetkeztetni, már a 2. rész után.

Nem is az a baj, hogy valami hiányzott belőle, hanem hogy minden hiányzott belőle. Leginkább a karakterek jellemfejlődése, a szórakoztató cselekmény, és a tanulságos történet. A rendezés hemzseg a logikai hibáktól, átgondolatlanságoktól, következetlenségektől, na meg az általános igénytelenségtől. Forgatókönyv, mint ha csak nem is létezett volna. A karakterekben nincs semmi érdekes, semmi olyan, ami emlékezetessé tenné őket, unalmasak, sablonosak, sztereotipok, és idegesítően ostobák. A párbeszédek primitívek, közhelyesek, üresek, igen gyakran arctépően kínosak. Az egész anime nem több, mint merő időpazarlás.

Nem csak az vele a baj, hogy lényegében olyan, mint egy vásári trükk, ahol a tartalom mellékes, a lényeg hogy telítve van annyi hatásvadász elemmel, amennyi képes megvezetni az arra fogékony közönséget. Hanem hogy meg se próbál több lenni ennél. Sajnálatos, hogy ez sokaknak még mindig eladható.

Az ember persze amennyire csak lehet, ilyenkor is próbál pozitív maradni, és meglátni a jót a rosszban, még akkor is, ha a jót nagyítóval kell keresni a SAO esetében. Fel is tettem hát magamnak a kérdést: Mi a jó a SAO-ban? Majd kisvártatva rájöttem, hogy az anime egyetlen jó tulajdonsága az, hogy pont olyan lett, mint egy elrettentő példa arról, milyen is a rossz MMO. Mert azoknak minden negatív tulajdonságát, nagyszerűen kidomborította. Ugyan olyan semmitmondó, repetitív táperkedés, egy elcsépelt, fantáziátlan, összecsapott világban, ahol egyesek visszaélnek a hatalmukkal, miközben pár szerencsétlen avatarja, online házasságot köt.

Csak ez miatt érdemel 1 plusz pontot, így 2/10. Ha minden igaz, lesz majd ennek folytatása, de ezek után érthető, miért nem leszek rá kíváncsi. A GGO-ból legjobb esetben is valami nextgen Musashi-t nézek ki, az UW arc-nál meg már azon se lepődnék meg, ha a CGI ürdüng lenne a legvégső gonosz.