Tiny Tina’s Wonderlands – Amikor a több, kevesebb

Ha egy dolog biztos volt számomra a Tiny Tina Wonderlands-el kapcsolatban, akkor az az volt, hogy ennél a játéknál, akárcsak a Cyberpunk2077-nél, nagyon gyorsan letettem arról, hogy én ezt a megjelenés napján, teljes áron beszerezzem.

Hiába imádtam annak idején a széria második részét, mely szerintem mindmáig a franchise csúcspontjának nevezhető, minden szempontból. S hiába hogy annak kétségkívül a legjobban sikerült DLC-je pont az a Tiny Tina’s Assault on Dragon Keep volt, aminek a Wonderlands lényegében a nagyobb és hosszabb szellemi örököse. Részben amiatt, mert az ennek alapot adó Borderlands 3, számomra valami piszok gyorsan érdektelenségbe fulladt. Részben pedig azért, mert őszintén szólva az előzetes videók sem nyűgöztek le. A kezdeti technikai parákról már nem is beszélve. (Na erről majd még lesz szó később.) Ezért aztán úgy döntöttem, várok még a játékkal addig, amíg nem kap egy komolyabb leárazást.

Hogy milyen lett a végeredmény? Nos a probléma leginkább az, hogy hiába hogy látszik a játékon a rengeteg beleölt munkaóra, és hiába hogy amúgy megvannak a maga pillanatai, a legjobb jelző amit tudnék rá mondani, az a “nem rossz”.

Barbie (2023) – Barbie felébredt, de bár ne tette volna

Gondolom nem mondok újat azzal, hogy alapvetően semmit nem vártam a Barbie filmtől. Hisz mégis miféle filmet lehet csinálni Barbieról, elő szereplőkkel? Még ha dokumentumfilmről, vagy animációs filmről lett volna szó, akkor láttam volna benne potenciált. Így viszont, ismerve a mai trendeket, sajnos már előre sejteni lehetett, hogy ez a film, pontosan olyan lesz, mint amilyen a 2016-os női Ghost Busters óta, az összes hasonló film. Vagyis egy rémes vígjáték lesz, bugyuta történettel, bugyuta karakterekkel, kínos poénokkal, teletömve annyi balos politikai szólammal, amennyit csak elbír.

Ráadásul, az sem segített a filmen, mikor viszonylag korai fázisban kiderült, hogy ez is a Lego Movie 4. fal áttörős csavarját akarja majd használni. Mivel borítékolható volt, hogy ugyanabba a hibába fognak majd belefutni, akár az Emoji, vagy a Playmobile filmnél. Azaz túl gyorsan, már a film korai szakaszában erre mennek majd rá, és érdemi tartalommal nem tudják majd megtámogatni. Vagyis nem értik a lényeget, hogy a Lego Movieban ez azért tudott anno működni, mert ott ez pusztán egy csavar volt, nem pedig a történet fő íve, amire felfeszítették a konfliktust.

A kritikám természetesen spoileres lesz, mivel máshogy nem látom értelmét erről beszélni, ergo aki érzékeny erre, az előbb inkább nézze meg a filmet, aztán olvassa el a bejegyzést.

Ruby Gillman – Ariel gonosz és élvezi

Legyünk őszinték, coming of age témájú, “Gyere velünk és légy szabad, mindig vállald önmagad!” üzenettel házaló animációs filmekkel, lassan már Dunát lehetne rekeszteni. Olyan ez, mint az hogy manapság minden rajzfilm sorozat sitcom próbál lenni. Vagy hogy minden sikeres videojátéknak kell hogy legyen egy zombis DLC-je. Ez egy kortörténeti probléma, amit annyiszor és annyiféleképpen láttunk már elmesélve, hogy akár egy elcsépelt sláger, a fülünkön megy be, és a könyökünkön jön ki. Épp ennek a telítődésnek a következményeként, az ember joggal érezheti úgy, hogy ez a téma mostanra eléggé felhígult, elklisésedett.

Mivel azonban a Dreamworks stúdió, a tavalyi évben elég nagyot domborított mind a The Bad Guys-al, majd a Puss in Boots: The Last Wish-el, amik kapcsán szerintem senki sem hitte volna, hogy ennyire jók lesznek. A rendezői székben pedig az a Kirk DeMicco ült, aki már egyszer bizonyított a The Croods-al. Az ember joggal gondolhatta azt, hogy ha egy igényes stúdió, és egy tehetséges rendező összeáll, akkor abból valami hasonló remekmű fog kikerekedni. Elvégre, mi romolhatna el? – gondolhatnánk mi. Nos nagyon sok minden, de kezdjük az elején…

Mafia, Uborka stílusban

Sajnos a hétvégém jó része elment a bútor összerakással, szobarendezéssel, pakolással. Szóval nagyobb poszt a héten már nem fér bele. Addig is, hogy legyen valami, megosztom már, min szakadtam most, akárhányszor újranéztem… =D

Postal 4: No Regrets – Semmit se bántam meg, kivéve téged…

Éreztem már én anno az elején is, mikor belevágtam a korai alpha verzióba, mikor még csak a hétfő volt elérhető, hogy ez a játék, úgy 70%-ban mit fog tudni, elsősorban technikai szinten. Mégis reménykedtem benne, hogy a közösségi összefogás ereje, és a tény, hogy a játékot immár újra az RWS fejlesztette, egy jó játékot fog eredményezni. A Postal 4, ha nem is fogja tudni a 2 sikerét megismételni, de legalább a 3 okozta csalódást feledtetni fogja majd, és remélhetőleg nem megismétli azt.

Volt is okom a bizalomra, elvégre az újabb és újabb verzióváltásokkal, a játék épült, szépült, és bővült, helyenként meglepően látványosan. Én azonban türelmes voltam, és vártam, mire eljön a kész verzió megjelenésének ideje, hogy majd akkor vessem magam bele a kalandba. Nem is indult rosszul a dolog, az elején még kifejezetten lelkes is voltam. Ám ahogy ment előre a játék, és teltek a napok úgy a való életben, mint a játékban, a korai lelkesedésem, egyre inkább alább hagyott.

Mielőtt azonban belemennék a játék értékelésébe, érdemes egy kis kitérőt tenni, hogy megértsük, hogyan is jutottunk ide…

Kultfilm nézőben – Wayne világa

Ismerős számotokra az az érzés, amikor hosszú évek után végre megnéztek egy kultfilmet, ami elismert, és sokan szeretik, de nálatok valahogy mégsem talált be? Na én valahogy így jártam jelenlegi írásom alanyával, a Wayne világával, mely ugyan idehaza nem tett szert Ace Ventura, vagy Dumb és Dumber szintű ismertségre, tőlünk nyugatabbra azonban egy eléggé népszerű, és közkedvelt darab.

Kezdjük ott, hogy számomra a kultfilmek, mindig is egy meglehetősen ingoványos terepet jelentettek. Nem pusztán azért, mert jó pár van köztük, amik koruknál fogva nehezen jutnak el az átlagemberhez. Vagy mert ezen filmek értékelése, olykor komolyabb korismeretet, és akár a beleélés képességét is igényelheti. Hanem mert igazából eléggé lutrinak tűnik, mely filmek érdemesek arra, hogy ezt a státuszt kiérdemeljék. Igazából, még csak egy különösebben jó filmnek se kell ahhoz lennie valaminek, hogy úgymond kultfilmmé váljon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sokak szerint a Horrorra akadva, az Amerikai pite, vagy a Halálos Iramban filmek is kultfilmnek számítanak.

Ahogy egyik kedves barátom képtelen volt egyszerűen végignézni a Rocky filmeket, mert hihetetlenül untatták. Hasonlóan jártam én, például A nagy Lebowski filmmel. Folytatások közül A Keresztapa filmek nem találtak utat a szívembe. Volt aminek meg egyszerűen az idő múlása nem tett jót. Emlékszem, 16 évesen például tetszett a Forrest Gump, de mikor pár évvel ezelőtt megnéztem, már baszták a csőrömet olyan dolgok, amik felett anno simán átsiklottam.

Na de ne is húzzuk tovább az időt, következzen a Wayne világa…

JJ Villard’s Fairy Tales – Zsigeri tündérmesék

Igazából valami teljesen mást kerestem, mikor egyszer csak szembejött velem pár érdekes, mégis ismerősnek ható kép. Épp ezért gyorsan utána is néztem, mihez is van szerencsém, és ekkor szembesültem a ténnyel, miszerint a King Star Kingről elhíresült J.J. Villard, 6 év után egy újabb rajzfilmmel tért vissza, melyet ezúttal csak szimplán, sallangmentesen, JJ Villard’s Fairy Talesnek nevezett el. Ami alapján már nagyjából sejthető, miről lesz itt szó…

Bizony, ha már amúgy is aranykorukat élik a különféle tündérmesék felújításai, átdolgozásai, újramesélései (legyünk őszinték, inkább kevesebb, mint több sikerrel) nem meglepő, hogy Mr. Villard is élt a lehetőséggel, és kiforgatta meseországot a négy sarkából, a saját végtelenül bizarr, szürreális, groteszk módján. A mesék alaptörténete, azok bája és naivitása, maradt a régi. Azonban mind végtelenül nyers, zsigeri, obszcén módon van előadva.

AVGN rajzfilm, John K. stílusban

Kellemesen meglepett ma a Youtube, mikor az értesítők között, új AVGN videóra hívta fel a figyelmemet. Természetesen azonnal meg is néztem, a végeredmény pedig, nos elég érdekesre sikerült. Lényegében egy rajongói rajzfilmről van szó, ami természetesen a régi vonalas fanoknak készült, azoknak akik a poénok, utalások java részét érteni fogják. Ergo, azoknak akik semmit semmit se tudnak erről, fölösleges is megnézni.

Stílusában szintén megosztó. Ahogy az egyik kommentelő, találóan megfogalmazta, az egész úgy indul, mint egy átlagos Looney Tunes rajzfilm, aztán az egész szépen, fokozatosan megy át Ren & Stimpy-be. Alapvetően ezzel nem is lenne semmi probléma, elvégre kedvelem R&S stílust, ahogy maga a Nerd is, azonban a végére kissé kezdett átmenni az egész, valami másba. Konkrétan a feeling, a mezei Ren & Stimpy-ből, átment az Adult Party-s Ren & Stimpy-be, amit ellentétben másokkal, én közzel sem tartok annyira rossznak, de tény, hogy az alap rajzfilm bája, varázsa, hiányzik belőle. (Később még maga John K. sem nyilatkozott róla, különösebben elismerően.) Bár kétlem, hogy készülne több része is, elsőre egész jó volt, ha nem is tökéletes. Azért osztom, mert jó. =)

JoJo: Tom Brando vs Jerry Kujo

Avagy vannak még szórakoztató dolgok ezen a Youtubenak nevezett valamin… =)

JoJo tömören

Avagy ha nincs kedved/időd átrágni magad 3 évadon, de tudni akarod, miről szól. (Nagyjából…)