My Little Pony: A New Generation – Elveszett a varázs

Mindig furcsa érzésekkel tölt el, mikor egy általam kedvelt cím, vagy franchise egy újabb installációval bővül, pláne ha a kettő között, relatíve nem sok idő, jelen esetben mindössze két év telt el. A korai ellenszenvem ellenére, úgy gondolom nyugodtan kijelenthetem, az MLP: FiM egy meghatározó darabja lett a 2010-es éveknek. Ami simán odatehető a Sailor Moon, vagy akár a Totally Spies mellé, mint közismert, közkedvelt rajzfilm, ami bár alapvetően a női közönségnek szólt, mégis rengeteg fiú rajongóra is szert tett, akik idővel aztán többségbe is kerültek.

Tény, hogy nem volt egyszerű dolga a G5-nek, már kezdettől fogva sem. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ugyanazt megismételni képtelen lesz, amit korábban a G4 elért. Mégis sokan reménykedtek benne, köztük jómagam is, hogy a soron következő G5, ha nem is tör a G4 babérjaira, annak örökségét, méltó módon lesz képes tovább vinni. Más lesz, újítani fog, de mégsem szakad el attól, ami a G4-et oly nagyszerűvé tette.

A kihívás adott volt, ám sajnos a nyitó mozifilm nem arról győzött meg, hogy a G5 felnőtt volna a feladathoz. Annak ellenére, hogy a jelenleg végül megvalósított koncepció, közel két évig készült.

The Predator – A vadász, a suttyó, na meg az autista

Megmondom őszintén, mikor úgy cirka 5 évvel ezelőtt felröppentek a hírek, miszerint készül az új Predator film, amiről akkor még azt sem lehetett tudni, hogy ez most folytatás lesz e, vagy esetleg egy reboot, csak azt hogy “nagyon más lesz”, hát finoman szólva se voltam elragadtatva.

Nem pusztán azért, mert az ilyen “frissítően újszerű”, “meglepően más megközelítésű”, “korszerűen újrafogalmazott” marketing lózungokkal szemben, alapból gyanakvó, és szkeptikus vagyok. Hanem mert az ezredforduló óta, sajnos a Predator franchise háza tájékán se történt túl sok jó dolog. A Predator franchiset anno, pont azért szerettem, mert a “kuzinjától”, az Alien franchisetól eltérően,  nem sok szégyellnivalója volt. Még az Alien filmek a jó-jobb, rossz-rosszabb görbét írták le, addig a Predatorból készült két film, és ennyi. Sajnos azonban, előbb-utóbb, minden jónak vége szakad, és a Predatort is elérte a gagyizás.

Kaptunk két teljesen felesleges AvP filmet, amik közül az első a nézhető, még a második, a kifejezetten szar kategóriát erősítette. (Valószínűleg jobban megérte volna, inkább a játékok storyját feldolgozni.) Majd jött 2010-ben a Predators film (Aliens után szabadon) amire, nos… amire jobbára azért nem emlékszik senki, mert meglehetősen gyengére, és felejthetőre sikeredett. Most pedig itt a legújabb inkarnáció, ami elvileg valamiféle folytatás lenne, de közben perspektívát is szeretne váltani, végeredményben azonban nem több, mint egy rémesen elszart film.

Ráadásul ezt az a Shane Black követte el, aki a két Halálos Fegyver mellett, az eredeti Predator elkészítésében is részt vett, nem csak íróként, de színészként is. (Ő játszotta a rossz disznóvicceket mondó rádióst, akit elsőként elkap az idegen.) Tehát azt hihetnénk, hogy ha valaki, ő tudja, mitől lesz jó egy Predator film. Ám mégse így van, nagyon nem…

Slender Man (2018) – Az internet dögunalmas mémje

Nagyjából úgy két hete történt eset, hogy épp munkába igyekeztem, mikor a rendszeresen utamba eső mozis hirdető tábla legújabb plakátján, szembejött velem a Slender Man film, mint a legfrissebb, ajánlott premier.

Az első gondolatom pedig, kapásból az volt, hogy ez most komoly? Tényleg filmet kellett készíteni a Slender Manből? Egy internetes mémből? Hát ennyire nincs már semmi kreativitás a film iparban, hogy az internetről kell, még csak nem is ötletet meríteni, hanem kompletten átvenni dolgokat?

Persze számtalanszor bebizonyosodott már, hogy úgy a mozivászon, mint a celluloid, elbír szinte bármit (lásd Asylum, Uwe Boll filmek) mégis meglepő volt, hogy most már ott tartunk, hogy akár egy Creepypasta figuráról készült film is a mozikba kerülhet. Méghozzá úgy, hogy ehhez az a Sony adta a nevét, pénzét, akik korábban Jumajik, meg Sausage Partyk mögé álltak be.

Powerpuff Girls 2016 – Avagy a polkorrekt Mary Sue eljövetele

Anno a Sailor Moon Crystal kapcsán már szót ejtettem arról, hogy milyen érzékenyen is tudja érinteni az embert (hozzáteszem, teljes joggal) mikor valakik hosszú-hosszú évek, akár évtizedek múltán, hozzápiszkálnak a gyerekkorunkhoz, egy olyan címhez, ami számunkra kedves, amin felnőttünk, és amit mai napig szeretünk. Pláne, mikor ezt tiszteletlenül, kontár kezekkel teszik, kizárólag haszonlesés céljából.

Sailor Moon Crystal

Emlékeztek, amikor ez előtt egy jó másfél évvel azt mondtam, hogy a Toeit ismerve, a Sailor Moon Crystalból, igen nagy valószínűséggel egy Sailor Moon Kai lesz? Nos, nem akartam úgy kezdeni ezt a kritikát, hogy én megmondtam előre, de én megmondtam előre…

Magam se tudom, miért fűztem hiú reményeket ehhez a sorozathoz, miközben rég megtanultam már, hogy ha egy anime nézése közben, körülbelül másfél perc után azt érzem, hogy MEH, akkor 99%, hogy az a végére is MEH lesz.

Talán azért, mert egy régi klasszikusról van szó, talán azért, mert ez a klasszikus, a gyerekkorom részét képezi, vagy talán azért, mert a DBZ Kai után annyira szerettem volna, hogy ez a reboot jobb sorsot érdemeljen, de én tényleg hajlandó voltam, minden aggodalmamat, és ellenérzésemet félretenni a Crystalal szemben. Elnéztem a 2 éves csúszást, elnéztem a már képek alapján se szimpatikus dizájnt, elnéztem a gyengécske trailert, és elnéztem még a baljós árnyékot vető, Moon Pride című foshalmazt is. Akartam, hogy jó legyen, szerettem volna szeretni, és erre csak rátett, hogy sok régi fan, akiknek az elmúlt évtizedek során, sikeresen a fejéhez tapadt, a rózsaszín nosztalgia szemüveg, már anélkül lehúzták, hogy akár egyetlen részt is láttak volna belőle. Ám akárhogy is próbáltam, a Crystal sajnos nem hálálta meg az igyekezetemet.

Az elején még bizakodtam, ám a végére sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy a Crystal egy hideg, lelketlen, kívül ronda, belül üres, összecsapott rebootot, melyben csak csalódni tudtam, minden téren.

Anime vs Manga

Mint minden szubkultúrában, úgy az animés közegben is megvannak azok a töretlen népszerűségnek örvendő, folyton visszatérő, és rövid időn belül konfliktusokat generáló témák, melyek képesek alaposan megosztani a közösséget. Ezek egyik legnépszerűbbike, a mostani bejegyzés tárgyát képező “anime vagy manga?” kérdéskör, mely a kezdetek kezdete óta jelen van, és nincs olyan rajongó, aki ne találkozna vele, előbb-utóbb.

Miért “rosszak” a mai animék?

Mivel nem is oly rég mind Ricz, mind Pitbull kifejtette a saját nézeteit egy olyan blog bejegyzés kapcsán, ami egy mondhatni örökzöld témával, nevezetesen az anime ipar jelenlegi helyzetével foglalkozott. Ezért úgy döntöttem, én is csatlakozom a kollégákhoz, és az ő észrevételeik mellé, hozzáteszem a sajátomat. Már csak azért is, mert az elmúlt évek során, eddig akárhány animés felületen (fórumon, blogon, vagy weblapon) megfordultam, előbb-utóbb felmerült ez a téma, ergo volt alkalmam róla elég sokat vitatkozni. (Egyébként van egy olyan sejtésem, hogy most se lesz ez másként.)

Top 20 Legnagyobb csalódás

Ahogy vannak címek, amikre az ember kellemesen, esetleg nosztalgikus érzésekkel gondol vissza. Úgy vannak sajnos olyan darabak is, amik épp ennek ellenkezőjét váltják ki belőlünk. Kesergést, sajnálatot, vagy akár dühöt érzünk, amikor rájuk gondolunk, és némelyiknél azt kívánjuk, bárcsak inkább meg se jelent volna. Jelen bejegyzésben, ezekről a játékokról lesz szó.

Ám mielőtt még tovább mennék, szeretném azt leszögezni, a félreértések elkerülése végett, hogy a listán szereplő játékok, nem mindegyike okvetlenül rossz, vagy sorolnám a legrosszabbak közé. Itt pusztán azokról lesz szó, amikben én valamiért, valamilyen okból kifolyólag csalódtam.

Medaka Box

Kezdetben nagyon lelkes voltam és vártam, hogy végre teljes legyen a Medaka Box. Ennek pedig nem titkoltan az volt az oka, hogy az első részekről kijött képek, infok alapján kifejezetten szimpatikus volt. Reménykedtem benne, hogy ismét egy jófajta, ezúttal némiképp visszafogottabb hangvételű őrület lát majd napvilágot Gainaxék háza tájáról.

Le is töltöttem hát gyorsan, majd rögvest belevágtam, és a 4. rész végéig meg se álltam. Ekkor azonban időhiány miatt félretettem a sorozatot egy időre, aztán más jött közbe, de lényeg a lényeg, végül újra nekiültem, és végignéztem.

Nagyon vártam, mire lesz képes az anime, már csak azért is, mert sokan emlegettek egy bizonyos pálfordulást a későbbiekben. Kétesélyes volt a játszma, hogy mi lett a vége? Az majd kiderül… =)

Csillag születik

Először is leszögezném, hogy az ilyen tehetségkutató show műsorok engem kábé annyira szoktak érdekelni, mint a Dél-Amerikai szappanoperák, épp ezért nem követem nyomon egyiket sem. Nem rég azonban témába jött köztem és munkatársam között mondjuk úgy, a Magyar komédia műfaj, azok képviselői, aminek ugye ma egy nagyon divatos ága az úgynevezett stand up comedy.

Ezt ugye lehet jól képviselni, mint a Showder Klub brigád egyik fele, és lehet rosszul, mint ahogy tette azt Kővári Máté.

Na most én elhiszem, sőt tudom, hogy kiállni a tömeg elé és ott bármit is csinálni, az egy elég nehéz feladat. Mondom ezt azért, mert még suliban párszor nekem illetve osztálytársakkal együtt, nekünk is kellett állni és produkálni valamit. Ugyanakkor kivételesen egyetértek részben mind Puzsér, mind a többi zsűritag véleményével. Én is azt mondom, senki se akarjon Hofi Géza lenni, akarjon önmaga lenni, viszont a stand up az nem felmondás, nem ripacskodás, lehet és kell is élesen fogalmazni, kritizálni, viszont itt is fontos az illúzió. Vagyis hogy hiteles legyen, hitelesnek érezzük a produkciót, hogy a néző ne érezze úgy, hogy az illető keresi a poénokat, vagy hogy amit mond az puszta kitaláció.

Voltak ilyenek a Showder Klubban is, hogy némelyik poén, történet vagy kísértetiesen emlékeztetett, vagy egyértelműen tudtam, hogy egy interneten vagy úgymond szájhagyomány elterjedt story egy az egyben, esetleg kisebb módosításokkal. Igaz ez mindaddig nem gond, amíg csak néhány néző ismeri ezt fel, ám ehhez kell a jó előadás, hogy ne legyen átlátszó.